Újra az ambient furcsa, de izgalmas (legalábbis számomra) világába szeretném elkalauzolni a kedves olvasókat. El kell mondanom, hogy nem a könnyen fogyaszthatók közül való az a fajta űrbéli hangulatot árasztó ambient muzsika, amit az ausztrál Midnight Odyssey képvisel. Eleve kezdjük ott, hogy az Echoes of a Celestial Ruin egy 3 CD-s kiadvány, ami 3 órán át tart. Ez tartalmazza az előző két ambient albumot is. Név szerint a Ruins of a Celestial Fire és az Ashes from a Terrestrial Fall albumokról van szó, ezekhez csatlakozik most az eddig kiadatlan befejező rész az Echoes from the Thalassic Deep. Az elkövetőjük pedig nem más mint Dis Pater, aki a black metal világában sem mozog idegenül. Most mégsem a borotvaéles gitároké vagy a károgásé a főszerep, hanem a tér-idő kontinuumot betöltő billentyűké és egyéb effekteké. Akármennyire is félelmetesnek tűnhet az Echoes of a Celestial Ruin, tényleg akkor adja meg számunkra a teljes képet, ha egyszerre hallgatjuk meg, és átadjuk magunkat a lebegésnek. Érdemes időt szentelni neki, nem fogjuk megbánni.
Amint betesszük az első lemezt, máris könnyebnek, mondhatni súlytalannak érezhetjük magunkat. A Celestial Fires on the Path to Antares lassan tölti be a teret, ám nagyon is erős hangulattal bír. Érezhetjük, ahogy lassan felfelé emelkedünk egészen a sztratoszféra pereméig, ami után már csak a végtelenül űr sötétsége ölel minket körbe. Akik szeretnek realisták maradni az ilyen zenék hatása mellett is, azok a borzalmas halált halt hullájukat képzeljék el ugyanott. A távolban csak a végtelenül távoli csillagok pislákolnak felénk. A billentyűk eltorzult, ámde mégis tisztán megszólaló hangjai az idegenvezetőink, galaxisok, csillagrendszerek ismerői, akik egy tanulmányútra visznek minket. A billentyűk könnyeden töltik be a teret, nem sietnek el semmit, hagyják, hogy ismerkedjünk a környezetünkkel.
Ezen a tanulmányúton tanúi lehetünk régen kihalt, távoli galaktikus civilizációk maradványainak. Fejlettségük, intelligenciájuk sem volt képes őket megmenteni a biztos pusztulástól. Az univerzum és az idő együttható ereje előtt nincs olyan természetes vagy akár mesterséges erő, ami el tudná kerülni a sorsát. Egy concept albumról van szó, az elmúlásnak ezt a formáját szeretné feltárni a hallgató előtt. Könnyen magunkra ismerhetünk ezen távoli társadalmak idő rágta emlékein át, ugyanis minden bolygónak, civilizációnak van egy lejárati ideje, így a miénknek is. Nem is teszünk meg érte mindent, hogy másképp alakuljon a sorsunk, mielőtt az életet adó csillagunk, vagyis a Nap bekebelezi törékeny planétánkat, addigra több mint valószínű, hogy az emberiségnek már régóta híre sem lesz. Nem fognak legendák szólni rólunk, ugyanis magányos csillagrendszerünkben egy észrevehetetlen, magányos pont vagyunk, egy félreeső csillagrendszer peremén. Mire ide bármilyen másik civilizáció elér, addigra már rég a kozmikus csillagpor alkotóelemi leszünk.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatképek jelennek meg az elmémben, mialatt a Echoes of a Celestial Ruin bármelyik lemeze honolt a lejátszóban. Több napon át majdhogynem csakis ez szólt, ugyanis a billentyűk lassú mozgását, a különböző hangokat, érzelmi tölteteteket át kell élni, meg kell tapasztalni. A 3 óra gyakran szinte egy pillanat alatt elmúlik, noha nagyobb lélegzetvételű fejezetekről van szó, azonban ritkán vettem észre magamon, hogy most már tovább lépnék egy másikba. A hangsúly a ritkán szón van, ugyanis néha tényleg elkapott egy olyan érzet, hogy túl sok időt töltünk egy témánál. Nem vagyok biztos benne, hogy előre kigondolt koncepció alapján írta meg ezen tételeket Dis Pater vagy improvizált műről van szó, mindenesetre egy pár fokkal mozgalmasabb, dinamikusabb is lehetett volna néhol az album. Ez persze nem von le túl sokat az élvezeti értékéből, így is egy hatalmas utazást tehetünk térben és időben is. Ugyanis ahogy haladunk tovább a csillagrendszerek között, úgy haladunk vissza az időben is. Több milliárd éves csillagok jelenhetnek meg a szemeink előtt, amik már csak puszta illúziók, hiszen ezek már rég kihunytak. Játszik velünk az univerzum, azt szeretné velünk láttatni, hogy hiába van mindennek vége egyszer, mégis legyen szemünk észre venni a szépet, magát az életet láttatja velünk az éter.
Igazából nem érdemes tovább vesztegetnem senkinek sem az idejét, ez egy olyan album aminek át kell magunkat adni. Tudom, hogy ez manapság a lehetetlennel egyenlő, 3 óra egy örökkévalóságnak tűnhet. El vagyunk foglalva számos egyéb rendkívül fontos dologgal: meló, számlák, gyerek, család, mit fogunk holnap enni?, lesz-e holnap mit enni? stb. Mégis ha van valaki aki ezt olvassa a másik oldalon, és szeretne egy kicsit kiszállni a mókuskerékből, akkor az Echoes of a Celestial Ruin egy nagyszerű társunk lehet ebben. A Midnight Odyssey egy tökéletlen, mégis érzéki, kifejező, utazásra késztető albumot készített. Örülhetnek azon kevesek, akik legalább gondlatban tényleg képesek elhagyni egy pár órára ezt a sokszor lélektelennek, rosszindulatúnak, érzelmileg sivárnak tűnő bolygót. Az ő bolygóközi kalandjuk lehet a mi élményünk is, ha egy pár órára kikapcsolunk, és igényes szabadidőtöltésre adjuk a fejünket az Echoes of a Celestial Ruin segítségével. A galaxis lehet a mis tanítómesterünk, múltunkat és a jövőnket is megtapasztalhatjuk általa. Hiszen ez az igazi bölcsőnk, és ez lesz majd a sírunk is, mindaddig, amíg csak tovább tágul a kozmosz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
