A kisvárdai Moon of Soul is tipikusan az a magyar zenekar, akik méltatlanul bár, de jobbára ismeretlenek még a metalosok körében is. Mondjuk az tény, hogy nem a könnyebb/könnyedebb oldaláról közelítik meg a jobb híján extrém progresszív metalnak titulálható műfajt. Vagyok annyira szerencsés, hogy szinte a kezdetektől nyomon követem a srácok pályafutását. Na jó, az első szárnypróbálgatásokról, a Világfölötti Mozdulat (1998) és a Hang-alkony-menedék (1999) demókról anno lemaradtam, de a 2001-es bemutatkozó nagylemez, az Égforrás, már megjelenése idején utat talált hozzám. Ha jól emlékszem a Hammer-ben is elismerően írtak róla, de engem igazán Pál Viktor (Varso énekes) lemezismertetője győzött meg arról, hogy be kell szereznem az albumot. Szóval egy újabb jó dolog, amit a Miskolci Egyetemnek köszönhetek. Hisz Viktor (a la Hedvig Sukar) írása az egyetemi lapban jelent meg. Szóval hatására megvásároltam mi máson, mint műsoros kazettán (csóró egyetemistaként számított a kazetta és CD ára közötti különbség!) az Égforrást, sőt két évvel később a Titokszülő című folytatást is. Mivel az utóbbi hónapokban szabadidőmben újrahallgatom kazetta-gyűjteményemet, nemrég ezek a lemezek is sorra kerültek és mivel e cikk tárgya idén már 20 éves lett, gondoltam megemlékezem róla egy csöppet.
A Moon of Soul olyan muzsikában utazik, ami itthon párját ritkítja. Talán az egy nagylemezt megélt Keeper of Dreams játszott hasonlót, de náluk a Moon of Soul-nál hangsúlyos spirituális, kozmikus él szinte egyáltalán nem volt meg. Abban mindenesetre hasonlítottak, hogy olyan csapatok nyomdokain lépkedtek, mint a Cynic, kései Death, Atheist, Pestilence, vagy épp a VoiVod. Tehát már ebből is kiderülhet, hogy miért is nem lett ismertebb a kisvárdai brigád. Mert ez a stílus még a rétegzenén belül is réteg. Viszont aki szereti ezt a műfajt, de valahogy kimaradt számára a Moon of Soul, az nyugodtan tegyen velük egy próbát, mert a Csernyánszky testvérek vezette zenekar simán nemzetközi színvonalon tolta/tolja ezt a muzsikát.
Zeneileg feltétlenül! A vokál már más tészta, de még az is „hibahatáron belül” mozog. Igen, az elején le is lövöm az album gyengeségét, ami nem más, mint az ének. Illetve a sokszor helytelen prozódia. Néha annyira nem sikerül jól ritmizálni bizonyos szavakat, hogy azok kiejtésekor már-már megerőszakolják a magyar nyelvet. Ezen a „gyermekbetegségen” sajnos a Titokszülőn sem javítottak, a későbbi kiadványaikat pedig csak felületesen ismerem, szóval azokról nem merek nyilatkozni. Ez talán még jobban zavar, mint magának az éneknek a minősége, mert az (főleg a tiszta/dallamos) érezhetően javult a 2. nagylemezre. Az extrémmel meg nem is volt baj, kivéve talán annyi, hogy nem igazán lehetett érteni a szöveget…
De ez a probléma könnyen orvosolható, mert pl. a Metal Archives-on ha valaki szeretné, elolvashatja ezeket a verseknek is beillő dalszövegeket.
Éteri dallamokkal, némi hangulatfokozó szintiszőnyeggel és torzítatlan pengetésekkel indul a Végtelen hetedik szeme, hogy aztán egy éles váltással átcsapjanak technikás/progresszív thrash metalba. A gitársípoltatások a kései Death-et, a zeneiség pedig szintén őket, illetve a fentebb említetteken túl még a Mekong Delta világát idézik. 3:40 körül pedig olyan kísérteties gitáreffektet használnak, amire emlékszem, már elsőre is fölkaptam a fejem. Az Égfeletti merülés végig tiszta énekkel operál. Kicsit ugyan gyermeteg, bátortalan próbálkozásnak hatnak Gábor kísérletei, de megvan a maga bája az énekének. Zeneileg viszont brillírozik a banda, a másik Csernyánszky, jelesül Tamás, testvérével vállvetve szolgáltatja a jobbnál jobb riffeket, díszítéseket, és a stílus egyik ismérvének számító gitársípoltatásokból sincs hiány a szűk 40 perc alatt. A ritmusszekció is parádézik, Pongó Tamás dobolása és Gróza Ferenc bőgőzése figyelemre méltó! A Fellegforrás az első nóta, amibe gitárszólókat is hallani, illetve ez az első, amiben extrém és dallamos ének is hallható. Az kezdő szám ugye végig extrém, a második pedig végig dallamos vokállal operált. Egyébként a majd’ 6 és fél perces hosszával ez egyben a leghosszabb szerzemény is a korongon. A dal második gitárszólója aranyat ér! Még Akerfeldt Mesternek is becsültére válna!
Az Alkonyok szava kezdő riffje már-már doom-os, de itt is ügyesen keverik a zúzós részeket az atmoszférikus etapokkal. Mondanom sem kell ebben a számban is hatalmas, mégsem magamutogató zenélés folyik és akkora ötletek vannak, amik sokkal többre kellett volna hogy predesztinálják ezt a remek zenekart! Az Égvonzás-ban található a legtöbb Opeth-es téma, bizonyos megoldások, agyament ritmizálások viszont a Korog: Álmodj makkal lemezét juttatják eszembe. Egy újabb világszínvonalú dalocska ez. Mire eddig eljut az ember azért a sok pozitívum mellett az is kiderül, hogy vannak olyan tipikusan Moon of Soul-os témák/megoldások, amik szinte az összes nótában felbukkannak. Tehát az utolsó három tételre már kissé kiszámíthatóvá válik a lemez. A Világdal, a Sárkánytegnap és a záró Lidércvízmadár sem rosszak, sőt! Csak már nem hoznak semmi újat, meglepőt az első 5 szerzeményhez képest.
Összességében elmondható, hogy mint általában a zenekarok debütáló nagylemezei, az Égforrás sem tökéletes. Akadnak gyermekbetegségei, de mégis olyan egyedi muzsikával rukkolt elő a Moon of Soul már első nagyobb nekifutásra is, ami nem csak hazánkban, de nemzetközi viszonylatban is üde színfoltnak számít. És nem mellesleg egy, a szó eredeti értelmében vett progresszív, vagyis előremutató lemezről beszélhetünk. Javaslom, ne csak beszéljünk róla, hanem időről-időre hallgassuk meg újra. Számomra 20 év alatt egy szemet sem kopott a fénye, sőt talán még jobban tetszik, mint megjelenése idején. Vagyis szépen érett. Egyébként a srácok már javában dolgoznak egy új nagylemezen, ami ha minden jól megy jövőre meg is fog jelenni! Én várom, kíváncsi vagyok hol tartanak most zeneileg, énekileg, szövegileg, tehát úgy összességében hogyan szól a Moon of Soul a 2020-as évtized első felében!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
