Nem lehet véletlen, hogy ennyire megkedveltem a modern metalt magas szinten (szerintem nemzetközi színvonalon) játszó Nova Prospect-et! Az egyre-másra Hammer-mellékletként, így a széles stílus iránt rajongókhoz elég nagy példányszámban eljutó korongjaik sorában 2021. október 01-én már a negyedik albumuk jelenik meg.
A Kiss József (Jocó) – gitár, Kiss Dániel – dobok, Kósa Dániel – basszus és az énekesnő Besnyő Gabriella (Gabó) felállású kvartett dalai a néhány évvel ezelőtti Dal c. műsor által szerzett növekvő ismertség ellenére sem a hagyományos értelemben vett rádióbarát, sem mainstream pop-rock nóták sorát gyarapítják. Sokkal inkább minden értelemben vett modern metal, akkor, amikor a grunge, majd a nu metal után a modernebb hangzású fémzenét eltökélten játszó csapatok muzsikája már változékony és önálló irányzattá vált. Messzire jutott pl. a System of a Down-tól, ami a számomra pl. csak a Slayer/Anthrax kopaszított riffjeinek minimal artja. Ezt a stílust a mélyre hangolt, gyakorta alaposan túltorzított, zsizsegős gitárhangzást, a basszusnak szinte hangját vesztő zengését csattogó-puffogó dobbal az itthoni porondon az Ørdøg, a Road és a Depresszió a maguk ízlése szerint sokáig finomították. A Nova Prospect az új lemezével egyértelműen ebbe a névsorba iratkozott fel.
Nagyon megkedveltem a csapatot a második lemezzel. A harmadikra már biztos rajongójuk lettem. Meggyőződhettem arról (több alkalommal is, legutóbb a Summer Hell-en), hogy élőben is intenzív, a lemezhangzást színpadi körülmények között is hűen visszaadó és élő műsort adnak elő. A csapat így jutott hát el a sok zenekar esetében a befutást jelentő 3-4. album képzelt választóvonalához. Drukkoltam nekik, hogy a szövegek még tudjanak újat mondani, miközben sablonmentesen megőrzik Kiss Jocó témáinak jellegzetességét. Izgultam, hogy csapat hangzása ne akarjon azzal túltenni az előzőn, hogy hallgathatatlanul szétpüfölt, a basszust visszhangba és gerjesztésbe száműző zengéssé „fejlesszék”. És vártam, hogy Gabó olyan énektémákat is megcsillantson, ami, ha novaprospectes is, kissé kilép a keretéből, újabb kilátással.
Az új album minden rajongói elképzelésemet (nem, nem elvárásomat!) valóra váltotta. A lemez már elsőre hallgattatja magát és minden egyes újraforgatással (most tartok az ötödik felénél 2 két nap alatt) újabb érdekességeket tár fel. A dalszövegek egészen egységes képet festenek, Szándékuk-üzenetük egyenesen az égbe mutató, a küzdelem hasznáról és töretlen lelkesedésről szólnak. Utakról, amiket fájdalom ellenére is végig kell járnunk. A Nova Prospect-versek mentesek a világgal szemben álló, magát áldozatszerepben láttató főhős kétségbeesett kiáltásaitól (erre még reflektálok a dalok sorának végén)… S amikor kiábrándultságot észlelünk, vagy csalódásról hallunk, annak is van valami pozitív üzenete.
Képzeljük el a friss albumot az előző korongok alapján: így biztos úton járunk, hogy képet alkossunk – a hangról. Ezt csupa további apró finomság ékesíti. Persze nem csodálkozni való, hogy minden egyes dalban teljesen érthetően és tisztán szól az ének. A korábbi lemezek több dalának énekében fellelhető hajlításoknak a sor eleji-sor végi nyöszörgéséből/nyögéséből sokkal kevesebbet hallunk. S annak is, amit meghallunk, megvan a helye és szerepe. A rádiómikrofon hangzású elemek inkább dramatizáltak, ezen az albumon inkább dőlt betűk, zárójelben. A pergő katonadobbal kezdés az Érinthetetlenben, az elcsendesedő megtorpanásokban a tompán, háttérben szóló dobok változatosságot hoznak. Az Utolsókból elsők, a U2 második, kevésbé szellős hangzású korszakának visszhangos gitárját és a korai The Cult darkos megszólalását idézik. Az egyébként erős klippel támogatott dal a képek nélkül is hatásos. A sokaktól (lemezeken is) elcsépelten hangzó mondatot tölti fel újra hiteles tartalommal: legyél utolsóból az első, ha igazán szeretnéd. A zenei változatosságot jól mutatja a Horgonyokban a refrén doom/stoner felvezetése. A Légy valakiben induló apró hegedűbetét, majd a csattogó-pattogó gitár-dob-basszus hármasa hiába ismerős, mégis újszerű. Koncerten igazi megmozgató nóta. A dühödt üvöltő ének megfelelő kiegészítés és még érthető is. A refrén magas hangon elkapott vége szinte nyitva hagyja a mondatot – gondolkodhatunk tovább. A vokálbetétek áriázó (alkalmanként keleties) háttere többször felcsillan az album során. Már jól ismerjük a fátyolosan egymásba játszott, visszhangos, vagy rádióhangzású énekszőnyeget. Gabriella kiválóan használja az hallgatók által ismert hangterjedelmét és erre a lemezre már úgy szól erősen, hogy mindvégig tisztán cseng. Kitartott hangjai egészen bámulatosak pl. a Csendet a városban c. dalban. A csapat mindhárom hangszerese pontosan és feszesen játszik a ritmussal. … dobjátéka kifejezetten eleven, érdekes. Érdekes a Kerecsen László közreműködésével előadott Új remény, míg a Nincs az a fal (Kiss Milánnal), egy nagyon izgalmas duettet hoz az alatta szaggató gitárral, különösen, ahogy a sorok refrénné formálódnak.
Meglehet, azért is ragadott magával a produkció, mert a lemezt végig kíséri az értelmes dinamika. Írtam már ennek a felületnek a hasábjain bosszúságomról, amikor zenészek mímelnek folyamatábra szerkesztőt és hangerő tekintetében, vagy a zene folytonosságában 0/1-ben gondolkodnak – különösen ebben a stílusban. A modern metallal kapcsolatos várakozásaim közül a Nova Prospect egy újabbat azzal is valóra váltotta, hogy képes az egyes hangszer hangerejét, dinamikáját együtt és külön-külön is változtatni. Mondhatni funkcionalitást adnak a változásnak. Kiváló példa erre az ismét némi U2-hangzással a teret betöltő, fentebb már említett Csendet a városban. Itt a lágy kezdést felrázó, meglóduló zene úgy vált ismét csendesbe, majd megint erőteljesbe a refrén alatt, hogy sem dallamát, sem a lendületét veszíti el. És eközben a ritmus sem darabolja a nótát. A refrén mégis vastag – Gabriella énekdallama ebben a dalban egészen gyönyörű. Talán ezért is, talán a dal lemezen talált jó helye miatt is a számomra ez a tétel a lemez csúcspontja! A líraiságban persze a lemez hivatalos szakaszát záró Bizonytalanság a kiemelkedő. Öngyújtó- (vagy telefonfényre) bizton számíthat, de elaludni a groove-os rugóhangzású gitár dallamai alatt mégsem fog senki.
Jó ötlet a lemezen utolsóként helyet kapott az Időd lejár Kalapács-feldolgozás. Egy ilyen szöveg (ahogy korábban taglaltam az áldozat-szerepkör megéneklését) már jó ideje távolabbra tolt engem az előtte több évtizeden és több tucat lemezen át kedvelt Kalapácstól. Ezen az albumon a szöveg javarészt harmonizál a Nova Prospect saját dalverseivel, de érezhetően kevéssé a sajátjuk. A zongorával és visszhangos effektekkel induló zene azonban kiemelkedő. Ha ebben a stílusban érdemes újragombolni egy szegecselt bőrkabátot, akkor azt pontosan így kell megtenni. Ráadásul Gabó ezúttal némiképp túllépett a maga alkotta énekmotívumok készletén. A dal lüktetése, a gitár szaggatása az eredetiéhez hasonló, a szöveg ritmusa persze eleve nagyszerű. Feltűnően visított fel a rövidre szabott gitárszóló. Talán elbírt volna még némi saját ízt, hosszabban és ékesebben, igaz, így is érdekesség ebben a zenében (hasonlót itt a Bizonytalanságban hallhatunk). Ha azonban a dal nem csak egy bónusz, hanem a zene zárótétele, és a benne megcsillantott hangzásra, zenekari képességre kívánt újabb ajtót nyitni a csapat, akár a további fejlődés útját is kijelölhették.
A lemezért (is) lelkes hallgatóként azonban ezen messze korai morfondíroznom. Mert a Nova Prospect negyedik albuma egy tudatosan fejlődő, sőt fejlesztett zenekar hangzásának az előbbi lemeznél megint csak jobb albuma. A számomra a hónap lemeze!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
