KZs vendégszerzőnk a hazai metal színtér egyik oszlopáról, a rengeteg tagcsere után is aktív Omen legutóbbi albumáról foglalta össze a gondolatait. A Halálfogytiglan lemezen Stula hangjával egy megújult csapat kinyilatkoztatását hallhatjuk.
A „Halálfogytiglan” egy jó lemez. Belengi valami sötét és energikus hangulat. A megjelenésekor vettem meg és azóta, ha nem is számtalanszor, de számos alkalommal meghallgattam már. Az elkötelezett Omen és (zenei családfája-)rajongóinak aligha számít, mit fogalmazok meg. A stílus nem-kedvelőinek, pedig úgyszintén mindegy. Hát megcélzom azokat, akik ritkán hallgatják. Az Omen az egyik legegyenletesebb és kiemelkedő teljesítményű hazai banda. Persze a kísérletező kedvben náluk sincs hiány, elég, ha a felidézzük szimfonikus lemezük pillanatait.
Legutóbbi lemezüket pedig több szempontból is érdekes hallgatni, nézegetni és értelmezni. Aki a kiadványt annak valós formájában veszi kezébe előszöris a sötét tónust látja: a méregzöldet, fekete-kékes árnyalattal. Efelett lebeg a kegyetlen vörös Omen-logo a címmel: „Halálfogytiglan”. Nos, az Omen csapata elég jó belépőt kínál a halálon, vagy inkább reménytelenségen túli kiállítás képeihez. Az idén már 30 év után is tudott olyan lemezt készíteni, ami – jó értelemben – egyaránt sablonos a stílusjegyeit és korszerű a hangzását tekintve.
A kitartó régiek mellett mindig új arcokkal bővülő hazai metal-játéktér átigazolási hullámában az Omen mikrofonja elé toppant Stula kiválóan frissítette saját hangszerével a zenekar eszközpalettáját. A hazai metal NBI-ből egyszerre csak távozott, és aztán – maradva az analógiánál – klubcsapatával a Magyar Kupában is az életre törve csillogtatta orgánumát. Most pedig a farmerből a hangját is kissé bőrbe öltöztette.
Következő lépés a közreműködők kiváló borítóra festett sorának átolvasása. Sejthető, hogy a zene hasonlóan szigorú lesz, amint amilyennek a csapat látszik a megkomponált kiállítású lapokon. Jó lehet „Horváth Attilát énekelni”, mert a szövegek nagyon ütemesek, alkalmanként nagyon pattogósak, kántálósak. Ám aki ismeri a dalszövegíró munkásságát (akad-e valaki kis hazánkban, aki nem?) ezeket a szavakat hallgatva a Mester egy újabb eszköztárát ismerhetik meg. Már többször gondolkodtam azon, vajon milyenek lehetnek a Dalköltő több száz remekművének papírra vetett vázlatai…. A lemezt hallgatva eleinte úgy érzetem, hogy rátaláltam ezekre a reggeli pirítósnál és kávénál felbukkanó pillanatokra. Az egyértelműen dallamosabb zenékhez írt sorokhoz képest ezek a gondolatok kimondottan kócosak. A hírek szerint Stula már kész anyagnak a feléneklésére érkezett, ám ez nekem néha már-már hihetetlen. A karcosabbra vett hangjával kiválóan adja elő, sőt adja át a tartalmat.
Tulajdonítsunk azonban „mindössze” annyi szerepet a sokszor fésületlenül megfogalmazott szövegnek, mint a dübörgő zenének. Ízlés dolga, hogy nekem a kevéssel korábbi, összefogottabban dallamosabb Omen eleinte jobban tetszett, mert a Halálfogytiglan korszerű és stílusától nem elrugaszkodott korong.
A lemez első dala előszöris – a gyengébbek kedvéért – közli, hogy Most kezdődik. Stula-stílusú mondatokkal (erre még visszatérünk) beindulva kicsit fémesen csengő, recsegős dallal hengerli le a hallgatót. A refrén jó, a hejjegetés amolyan közönség-énekeltetős. Érdekes, hogy a jellegzetesen szaggató gitárokat elsöprő, fényes-könnyed szóló hogyan váltja a sarkos hangokat, kicsit megtartva a vijjogást. Nem tudhatom, hogy mennyire tudatos, minden esetre nekem tetszik a gyors szólófutamok beleolvadása a következő strófákba.
Igaz ebben a dalban még nem hallani a két tehetséges gitáros (kinek kellene bemutatnunk Nagyfi Lászlót és Nagy Mátét? – aki azóta már nem tagja a csapatnak – szerk.) játékának a versenyét. Olyan, mintha a Judas Priest Ripper-es néhány évét kezdeném hallgatni, ahol mindent elmos a „hú, de keménymetalt játszok”-szándék – holott erre ennek a csapatnak már semmi szüksége.
Miért mondom mindezt ezt?
A második dal (Szellempont) szinte robban és emiatt jól emlékszem arra, amikor hajdani, vidéki Pokolgép-plakátragasztóként, némiképp cserbenhagytam az idolokat a Szekeres Tamás-os, vagy Ballrom Blitz-es országturnék után. Ekkor a ’Gép a szemérmetlenül „felidézett” Dokken-dallamokat húsba maró metal hangzással vegyítve már ugyanezzel a böffenő gitárhangázással túlvezérelve nyomta a zenéjét. Az előzenekar után a főbandát (harmadik-negyedik lemeze körül) kétszer is a táncparketten kívül, az ajtóban állva hallgattam emiatt. Nos, az Omen ugyanezt idézte bennem az első lemezétől kezdve. Eltartott egy ideig, amikor rádöbbentem, hogy kis hazánkban ez a csapat teremtette meg ezt az al-stílust, szerintem, jóval azelőtt, hogy az Iced Earth a „Something Wicked…”-jével csúcsra járatta ezt a bizonyos heavy/power hangzást.
Ahogy ezt felidéztem a helyére került minden: a sodró hangzás és a kántáló, szuggesztív ének egymást egészítik ki a dalszöveg szerint reánk vigyázó, de rajtunk szinte uralkodó szellem, vagy kísérteties erő sulykolása alatt. Őszintén szólva nem szeretnék ezzel a szellemmel találkozni. Ha Stula magas fejhangon is üvöltene (persze jó, hogy nem teszi), a modernkori Mercyful Fate félelmetességét keltené. És végre a párhuzamos gitárjáték is teret kaphatott a rondó-szerűen sokszorozódó ütemváltások felett.
Mostanra elismerem, hogy ebben a zenében sokkal inkább helye van ennek a csatazaj-szerű menetelős pattogásnak, mint mondjuk a számomra hideglelős hangzású Idegen anyag idején.
Jöhet hát a harmadik dal! Hihetném, hogy egy ’93-ból itt felejtett büdös rockn’n’roll kezdődik: erős dallamos ásítozás, ismét mélyhangú vijjogás, majd… de a súlyos metal riffek inkább Glenn Danzig árnyékát festik a falra. Látom, hogy az egész zenekar tényleg erre ébred, koszos pokrócot dobál a rolók között a füstbe beszűrődő hűvös fényben. És tényleg, a gondolatok hömpölygése valóban így kezdődik (zseniális fény- és hangulatfestés), a karcos hangzásra rátelepedő gömbölyű gitárszóló-játék… és amikor végre elképzelem, ahogy a csapat összeszedte magát, ráeszmélek, hogy a tegnapot hátra hagyó kászálódás ellenére ebben a Jelmezbálban, cigivel a kezében mindenki meztelen. Kísérteties az is, hogy Stula egészen hasonló sorokat már énekelt az előző Nagyzenekarában is.
Elkezdődhet a Lehunyt szemmel – ezt szándékosan így is hallgatom. Hát ez érdekes, leginkább egy komoly üzemzavarnak tűnik a rugógyárban. Aztán az ének után a ritmus és dallamváltással megértem, már megint egy mindennapi káosz, ebből akar kimászni a főszereplő, hogy kívül kerüljön végre ezen a gányon. Kimondottan jól hangzik, ahogy teli pofával ránk okádja a refrén sorait. A disszonáns szóló kezdete és az utána továbbra is erős tremoló hangzás innentől elszabadul, csikorgás, vijjogás a pergőtűz felett…
A következő dalnál ezért már nem merem lehunyni a szemem. Majd, na végre, kiáltom, itt van bizonnyal a legjobb mű korongon! Kit tántoríthatna el az ismételt vijjogás? Óriási dallamívvel tör ránk Egy jobb pokol! Már megint mintha a bárd írta volna a szöveget! Ebben rejlik ennek az alkotásnak a különlegessége. Lenyűgöző, ahogy pinceborozói bölcsességgel súlyos mentális konfliktusokat fogalmaz meg, az egyszerű mellett alig néhány emelkedett gondolattal, és közben kiderül, zene van, és ha már dübörög, akkor ez a legjobb pokol. Elhiszem, hogy vannak még savanyú szagú kocsmák, ahol erre a zenére remeg az ázott pulton elterült sörtócsa. Visszatérnek az induló gitárok: bennem hideg-meleg borzongással idézik azt a korszakot, amikor ezen zenészek egyike-másika fényesre csiszolta a hazai heavy metalt! Semmi komplikáció, csak az az éles kétszer-hat húr emelkedő, már-már melankolikusan szirénázó dallamívvel. Ahogy egy jó könyvben előre haladva eljutunk a katartikus pillanatig, már előre félek, hogy innen szükségszerűen lejtmenetté válhat a lemez.
S lám, messze nincs vége, az első versszakra erős szaggatásba torkolló Senki lenni masszív dallamos kezdése végighullámzik a bridge-ig és a zene pontosan úgy darál, ahogy a szöveg mondja. Kikacsintós, egymásnak felelgetős kiáltások, a gitárívek vissza-visszatérnek, és elhisszük ahogy az underdog-klisé szólamait (a fal gázolt el) a lázadó dac (nem akarok csöndben senki lenni) váltogatja. És amikor elengedném a dalt, hadd rohanjon tovább a maga zakatolásával, darálásával, akkor betörnek a gyönyörűen lekerekített hangzású szólófutamok. Vannak bátor zenekarok, akik még a dalok elúsztatott legvégére is olyan melódiákat tesznek (ld. Avenford), amikért kevésbé tehetségesek az égre könyörögnek, hogy egy egész – mindössze szakmailag OK – lemezt építsenek belőle. Nos, az Omen ennél is bátrabb, hogy a szólóival játssza el ugyanezt. Ebben a dalban ráadásul annyira Skid Row-san (ez elismerés), hogy kapaszkodom belé elkeseredetten, véget ne érjen. Már felszállok a hullámvasútra, hallgatom, átadom magam, amikor ismét jön egy fránya versszak, vagy akár véget ér a dal…
De nincs idő ezen elmélkedni, mert a mikrofonos ember a lemezhez nagyonis illeszkedő borostás-recsegős módján, már megint a saját szövegét énekli. OK, – hogy csak az utóbbi néhány éves Omen-éráját idézzem – Kori sem mindig a gyöngyhalász alkonyati líraiságával énekelt a való világról, de itt ez már kísérteties. Amikor még szerelmes voltam, kezdi a dal a lebegő, háttérkattogással megtámogatott ritmus felett, hogy a Mindhalálig (vö. Halálfogytiglan?)-refrénre többszólamú félsoros éneklés íve vigyen tovább újra egy szellős vibrálás felé. Mint ahogy egy fonál fut ki a kezemből eltűnik ez is, kérdem, mi a franc van itt, mert ismét átgyalul a fejemen egy igazi old school heavy metal szóló. Elementáris erővel söpör végig egyik fülemtől a másikig, miközben rejtői figurák fejei bukkannak fel a kocsma népe között… Ismerős arcok, kiknek minden könnyű volt a műszak után még a hazatérés előtt, minden pultosnőbe szerelmesek voltak néhány sör után, ahogy a semmilyen is színeket kapott. Szinte látom, ahogy a hitehagyott szerelmes másnaposan csodálkozik a világra a bezárt borozó ajtaja előtt, a hajnali nedves gyepen.
És akkor… hatalmas öklössel beüt a következő nóta valami ’88-as, szinte az akkor kissé kásássá vált teuton metal hangzással. És tényleg Az lesz, ami volt. Nem elemezvén a szöveg (újracsak) nagyszerűségét, döbbenetes hallani ezeket a sorokat (megint) Stulától. Ha tetszett Rudán Joe-tól máshol, vagy Horváth Attila más (persze művészien igényes) megéneklőjétől, akkor itt is a fején találja a szöget. Hogy korpás-zsíroshajú, ahogy a nagyívű gondolat a reménytelen lemondásba fordul és most, ahogy az utca szavát harsogja… higgyük csak, hogy ez a legyintés inkább csak három pont. Különösen érdekes, hogy a zene pont a szöveg tartalmi ellentéte: annyira érdekesen örvénylik hangulatok között, egy-egy rövid szólót megvillantva, mintha minden stílust és korosztályt sikerrel akarna megragadni. A refrén után kapunk egy kis időt (már egyszer írtam fentebb) Dokken-es szitálás révén, hogy feldolgozzuk, amit hallottunk, de nincs sok időnk, mert megint jön az erős ritmusszekcióval vezényelt trappolás, majd a darálás és… vége!
A szöveg és a zene ellenpontja a következő bekezdésnél élesedik ki igazán. Élni jó, szuggerálja egy fémes sötét hang. Közben az előző dalokból (zsinórban háromból) megismert ecetes bor jól összekeverik a mit sem tudó lelki szegények boldog attitűdjével és a korongról szintén már jól ismert daccal. Hogy itt élni a jó. Különösen érdekes a dallam szomorú, elkeseredett hangzása, a megint csak egy kisember mindennapi küzdelme; a zene erőteljes hangzása éppen az ellenkezőjét kommunikálja.
Jöhet hát a vég: Halálfogytiglan– melankólikus magányos pengetéssel, később belépő kísértetiesen visszhangzó, majd az énekre gitárral, és kezdi az énekes, nyugodt, kellemes hangjával. Ebben a dalban széles spektrumon hozhat gyöngédséget és erőt. Nem ecsetelem tovább a szöveg mélységek-magasságok, míves és szedett-vedett megfogalmazású gondolatok fantasztikus ellentét-játékát. Legyen elég annyi, hogy aztán a zene ismét ugyanezt teszi velünk, ahogy lüktet, aztán élesen tép, mint egy konzervdoboz recésre vágott fedele, aztán ismét gyöngyöző szólóba torkollik. Ezalatt a basszus-dob (Nagyfi Zoltán és Mezőfi József), néha kiegészülve a ritmus gitárral kattog, kopog, pontoz. És végre, Stula egyszer elvisítja magát, pont a megfelelő pillanatban és helyen, innen már csak a lezárás van hátra. A Manowar-dalok még-húzzuk-ahogy-zúzzuk hatását ugyan nem éri el, de annak hangulatát idézve a banda megismétli a dallamokat, mint az elején, úgy itt is a gyengébbek (vagy mostanra elgyengítettek) kedvéért, hogy emlékezzünk rá! Igyunk és legyünk, majd négy lüktetés: és most tényleg vége! Egészségünkre!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
