Pearl Jam
Vitalogy

(EPIC/Sony Music • 1994)
Győr Sándor
2020. január 19.
1
Pontszám
8

Ha már a 2019 végén megérkezett nagy bejelentés – azaz, hogy idén 24 év után ismét fellépnek Budapesten, sőt a friss hírek szerint alig két hónap és végre új lemez is lesz – kapcsán úgyis Pearl Jam lázban égünk, elérkezettnek láttam az időt, hogy megemlékezzünk a harmadik albumuk negyedszázados születésnapjáról. (Kicsit megcsúszott, de annyi baj legyen!)

Messzebbről indulunk. Az 1990-es évek elejéről. 

Egy átlagos vidéki kisváros átlagos, sőt, inkább még kezdő rockereként, az akkor már lecsengő (ezt akkor még nyilván nem tudtam, mert ide azért minden később ért el) grunge lázában élő, de nyiladozó szemléletű fiataljaként érkezett meg hozzám a Pearl Jam harmadik lemeze, a Vitalogy. Ez tavaly 25 éve volt.

Az első két albumuk rajongóvá tett, főként az olyan generációs himnuszoknak köszönhetően, mint az Alive, Jeremy, Even Flow hármasa a debütről vagy a Daughter, a Dissident és a Rearviewmirror a Vs.-ről. 

Más világ volt akkor. Számomra elsősorban a Hammer és néha az MTV (a később érkezők kedvéért Music Television) voltak az információs csatornáim. Meg természetesen a haverok  által megismert és beszerzett zenék csereberélgetésével ismerkedtünk az újdonságokkal, de abban az időben nagyjából mindenki így volt ezzel. Ezek fényében talán érthető valamlyest, hogy nagyon tudtam/tudtunk várni egy-egy lemezt. Így volt ez a Pearl Jam harmadik lemezével is. 

Mások voltak a körülmények, akkoriban még nem lehetett két-három kattintással elérni az aktuális híreket sem, nemhogy a zenéket. Így kevés infó és csupán az előző lemezek alapján volt elképzelésünk, vajon mivel rukkol ki a következő albumán a kedvenc bandánk. 

Persze Kurt Cobain halála így is eljutott hozzánk, hisz az megrázta az egész Seattle-i színteret, sőt túlzás nélkül az egész világot. Akkor persze nem tudtuk még, hogy a Nirvana vége egyben az egész grunge hype végét is jelenti majd. Azt hiszem, ennek első jele számomra a Vitalogy volt, még akkor is, ha a történtek nem feltétlenül voltak ok-okozati összefüggésben. Azt is csak felnőtt fejjel látom, hogy milyen hatással volt Kurt halála a színtér bandáira. Persze ma már nyilván sokkal több ismerettel rendelkezem a korszakról, a színtér sztorijáról (szívből ajánlom Pintér Miki oknyomozó írásait a grungery.hu-n), és persze a Pearl Jam-ről is.

De vissza az albumhoz! 

Igazság szerint kevés lemeznél éreztem akkora csalódást, mint a Vitalology első hallgatásakor (a Black-Out V.V.V.-je volt még ilyesmi). Konkrétan hiányoztak a dalok. Legalábbis az olyan dalok, mint az első két lemezük fentebb említett számai. Mindössze az azonnal ható és valljuk be, a dalok közül kiugró Nothingman/Better man kettőst tudtam értékelni sokáig. Pedig bevallom, sokat próbálkoztam a lemezzel, de mivel nem akart működni, inkább visszatértem a debüthöz és a Vs-hez. Sőt, konkrétan örültem, hogy akkoriban nem adtam pénzt a kazettáért, hanem csak átmásoltam. Azóta persze beszereztem CD-n, mert már annak a kiállítása is megéri az árát. (Persze azóta a dalokról is más a véleményem.)

Magyarázatul szolgálhat még az eklektikus lemezanyaghoz az is, hogy a dalokat a Vs. turnéja során írták, az ötletek jellemzően a beállások alkalmával születtek, amiket aztán a koncertkörút szüneteiben rögzítettek Brendan O’Brian segítségével. 

Az, hogy a Vitalogy olyan lett, amilyen szerepe volt annak is, hogy az énekes elővette néhány korábbi ötletét a zenekar előtti időkből, de Stone Gossard nyilatkozata talán még inkább segít megérteni: 

“A dalok 80%-a 20 perccel a felvételük előtt íródott.” 

Ráadásul, hogy lássuk, hogy a körülmények korántsem voltak ideálisnak, de még nyugodtnak sem nevezhetők, fontos tudni, hogy ekkoriban vonult be Mike McCready egy rehabilitációs intézetbe (ennek eredménye lett a Mad Season egyetlen és kultikus lemeze, az Above, ami szintén megérdemelne egy recenziót), illetve a dobos Dave Abbruzzese-vel is megromlott a viszonyuk bizonyos kommunikációs problémák miatt. Ő egyébként a felvételek közepette kórházba is került, így a Satan’s Bed dobjait például Dave technikusa, Jimmy Shoaf prezentálta. Hamarosan pedig Jack Irons (ex-RHCP) került a csapatba, aki annak idején Eddie-t ajánlotta énekesnek.

Az album megjelenését a Ticketmasterrel vívott harcuk is hátráltatta és nyilván a csapat ezzel kapcsolatos állapota és tevékenysége is rányomta valamelyest a bélyegét a végeredményre. Ekkor ráadásul kicsit visszavonultak, azaz elhatározták, hogy visszavesznek a médiaszereplésből, nem készítenek klipet például.

Lehet, hogy fiatal és éretlen voltam ahhoz, hogy egészként és a helyén tudjam kezelni a tizennégy számos albumot. 

Már a nyitó Last Exit kezdése is elrettentett azzal, hogy össze-vissza játszottak, ma már úgy látom, jelzésértékű volt. A dal amúgy számomra nem volt kiemelkedő, bár mai füllel hallgatva Abruzzesse kalapáló dobjaira tök érdekes és még véletlenül sem egyértelmű dolgokat játszanak a többiek. 

Sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az olyan tételek, mint a Bugs, az Aya Davanita, a Satan’s Bed vagy a mára kifejezetten tetsző Spin The Black Circle helyét megtaláljam Eddie-ék életművében.

A lemezt felvezető, kislemezen is kiadott Immortality volt talán még, ami anno “nem verte ki a biztosítékot”, de bevallom, akkorra már rendszerint elfáradtam a hallgatásban, így az előzmények miatt épp csak javított az összképen, amit a záró Hey Foxymophandlemama, That’s Me romba is döntött. Nem könnyítette meg a befogadást az egyébként az Ament bratyók által jegyzett borító és a szövegeket, fotókat rejtő füzetecske sem, pedig az is megér egy misét.

Ha csak egy dalt kellene kiválasztanom, az mindenképp a Corduroy lenne. Akkora koncert nóta, hogy nem is írok róla semmit. Győződjetek meg róla magatok a banda legutóbbi, Let’s Play Two című zseniális koncertanyagán:

Az album dalainak sokszínűségét mutatja, hogy az egészen rövid, három perc alatti számok mellett több öt perc körüli tétel is hallható rajta. Talán lehet ezt akár összevisszaságként is értelmezni…

Az mindenesetre biztos, hogy számomra a lemez első fele az erősebb, legalábbis ha a dalokat külön-külön tekintem. Fura ráébredni, hogy a Vedder által jegyzett, beletörődő hangulatot sugárzó Not For You – ami amúgy “leplezetlen támadás volt a média és annak irányítói ellen” (forrás: Martin Clark: Pearl Jam)- milyen jól elhelyezve érkezik a Last Exit/Spin The Black Circle nyitány után. Meg arra is, hogy ezen a lemezen többet mutattak meg magukból, mint az első kettőn, igaz a Vs-en már voltak ennek előjelei, gondoljunk csak a Rats-re vagy a tipikus amerikai világú, szinte country-s Elderly Woman Behind the Counter in a Small Town-ra.

Aztán ott az elszállós, nyugis Tremor Christ, amiben – csakúgy mint a Not For You-ban erős melankóliát és egyfajta beletörődő fájdalmat érzek. Nem úgy a Whipping-ben, ami végre felráz kicsit, és szerencsére visszautal az első két lemezen definiált világra. (Nem is értem, annak idején ezt hogy nem vettem észre…)

A Pry,to egyetlen erénye számomra a rövidsége, a Bugs viszont talán a Vitalogy legellentmondásosabb tétele. A történet szerint teljesen spontán módon készült el, miután az énekes egy boltban beleszeretett egy tangóharmonikába, amit megvásárolt, bement a stúdióba, ahol egy nyilatkozata szerint “elhülyéskedtem két óra stúdióidőt”. A már-már zavaró harmonika és a vokál valahogy mégis befurakszik és nem enged el. 

A Gossard által szerzett Satan’s Bed is azok közé tartozik, amik csak nagyon nehezen kerültek a helyükre bennem. Talán a túl előre kevert dob sem segítette ezt a folyamatot, ki tudja. Mindenesetre ma már több, mint értékelhetőnek tartom, még akkor is, ha nem a kedvencem. 

Nem úgy a Better man, amit Eddie úgy tíz évvel korábban szerzett, s már az elejétől fogva a lemez egyik nagybetűs dalaként tartom számon. 

Az Aye Davanita pedig talán a legtávolabb van mindattól, amit a banda addig csinált. Sőt, talán azóta sem nagyon alkottak hasonlót. Erről nehéz bármit írni, annyira különleges és annyira be tud szippantani alkalmas pillanatban. Jól is esik az ezután érkező Immortality, ami nekem kicsit egyik kedvenc PJ dalomat, a Yellow Ledbetter-t is megidézi. Igaz, nem annyira jó értelemben slágeres.

A Stupid Mop-ként is emlegetett Hey Foxymophandlemama, That’s Me viszont elég betegre sikerült. Mintha az Ördögűző c. film egyik részlete elevenedne meg, roppant beteg. 

A lemez egyébként ötszörös platina lett az USA-ban. Elsőként vinylen jelent meg (az első héten 34 000(!) példányban fogyott és 2014-ig(!) ez az album volt az első a Soundscan listájában), majd néhány héttel később jött csak a kazetta és CD formátum. Megjelenése után több országban (Ausztrália, Új-Zéland, Svédország, Írország, sőt a Billboard 200-as listáját is vezette) is az első helyig jutott az albumlistákon, érdekes viszont, hogy a köztudottan PJ fanatikus olaszoknál viszont csak a 16. helyig jutott.
Nem ez a kedvenc Pearl Jam lemezem, viszont az egyetlen, ami úgy tudott szinte észrevétlenül közel férkőzni hozzám, hogy kezdetben erre esélyt sem láttam, annyira távol volt minden előzetes elképzelésemtől.

Pearl Jam – Vitalogy (1994) (1 komment)

  • oldboy oldboy szerint:

    Nálam a Pearl Jam amolyan egylemezes zenekar. Igen, a debüt Ten a kedvencem tőlük. Az még nem grunge volt, hanem dallamos, slágeres rock. A későbbi szomorkás, lehúzó hangulat a Ten-en még csak nyomokban volt meg, inkább a pozitív gondolatok, az életigenlés dominált. A Ten tele van felemelő, katartikus nótákkal! A Garden pl. mekkora dal már! Persze a későbbi korongjaikon is akadnak erős szerzemények, de én már a Vs.-ért sem tudok annyira lelkesedni. Ellenben az általad említett Black-Out lemezzel, ugyanis nekem már megjelenése idején is nagyon bejött a V.V.V. és azóta is az a kedvencem tőlük. Anno az egyik egri koncertjükön dedikálták is nekem az albumhoz csatolt Kowa novállát! 🙂 Azért kíváncsian várom az új Pearl Jam lemezt, mert amolyan „hátha majd most!” alapon mindig lecsekkolom az aktuális korongjukat. Persze tisztában vagyok vele, hogy az a mentalitás, zeneiség sosem fog már visszaköszönni, ami 1991-ben jellemző volt rájuk!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.