Pestilential Shadows

Revenant (2021)

Mikor a szerkesztőség átküldte az anyagot izgatott lettem, mert rég hallgattam black metált, de egy időben a műfaj rajongójának is mondhattam magam. Az extrém metál, ezen ágát a Children of Bodomon keresztül ismertem meg akiknek Something Wild című albumukat rongyosra hallgattam. Későbbi nagy kedvenceim voltak az Immortal, olyan mesterművekkel mint az Art The Heart Of Winter, a Sons of Northern Darkness, és talán még az All Shall Fall is befért a vége felé. A Dark Funeral, Attera Totus Sanctus és Angelus Exuro Pro Eternus albumai pedig a brutalitás legtetejét jelentették a számomra. Aztán valahogy eltávolodtam a stílustól és inkább a doom irányába fordultam. Talán legutoljára kíváncsiságból a Myrkur albumaiba hallgattam bele, de az énekesnő igéző, hideg Skandináv misztikumán kívül nem hagytak bennem maradandó nyomot. Kíváncsian vártam tehát, hogy milyen érzéseket fog kiváltani belőlem a kenguruk földjéről származó Pestilential Shadows. A Wollongong városában alkotó együttes, az egyik legismertebb black metál zenekar Ausztráliában és bár én nem ismertem eddigi munkásságukat, már 2003 óta léteznek, a szeptemberben megjelenő Revenant pedig a hatodik stúdióalbumuk lesz a sorban. Legutoljára egy válogatás lemezzel jelentkeztek 2019-ben, amit szintén meghallgattam, hogy tudjam hová tenni az együttest, és legyen összehasonlítási alapom.

A Revenant kiváló kezdéssel indít a Procession of Souls és a Hunter and Reaper (ez utóbbi az album talán legjobb száma) című számokkal. Lassabb középtempós kezdés után teljesednek ki a zúzásban. A szeletelés mellett, dallamos kiállások tarkítják, a végig epikus hangvételű számokat, amik mégis szigorúan megmaradnak a műfaj keretein belül. Ez a dallamos, epikus, drámai hangvétel az egész albumra jellemző egyébként, mintegy egybe fűzve, keretbe foglalva a dalokat. Az első két számot kicsit lemaradva, de a még mindig kiváló Twilight Congregation követi, ami már gyors kezdéssel indít, és ezt szakítják meg a lassabb tempók. A kezdő hármas triumvirátusa után sajnos kicsit leül az album és futottak még kategóriába sorolható a The Sword of Damocles. A címadó Revenant egyben az album legközépszerűbb, legfelejthetőbb alkotása is szerintem. Szerencsére a befejezésre összekapják magukat a fiúk és a Beneath The Dying Stars emlékezetessé teszi a lezárást, mégha az album első felének szintjét már nem is tudja hozni. Összességében véve egy jó album a Revenant. Profi, tapasztalt csapat kiválóan hangszerelt és komponált alkotása. A vokálos Balam hörgése belesimul a gitár és dob kavalkádba, nagyon eltalálták az arányokat, egyik sem túl sok a másik kárára. Ugyan megváltani nem fogja ez a lemez a black világot, de bátran ajánlom mindenkinek, aki az őszi borongós napokon szeretne majd elmerülni a sötét okkultizmus világában. 

Pestilential Shadows – Revenant (2021): 1 komment

  • Winci szerint:

    Nagyon találó leírás, zsinte ugyanezt gondoltam, ahoyg hallgattam. Magam is kíváncsiágból hallgatok ma bele ebbe a stílusba. Néhány másik asztrál banda bemutatáskor kicsit felfedeztem ebből a szintérből. A számomra mépg mindig meglepő, hogy mily’ kicsi ez a glóbusz és, legalábbis ebben a folyamban, mindig visszaköszön a valamikori Bathory. Nehéz újra elementárisat alkotni, de azért figyelem. Köszönöm, hogy olvashattam!

szeptember 25.,
október 01.,