A Quiet Man egy viszonylag újnak mondható drone / noise / post-doom / sludge formáció, vagy inkább szörnyeteg Philadelphiából, akik zord, sötét, zajos textúráikat egy sűrű, iszapos légkörben tálalják elénk. A zenekar korábban God Root (2015-202) néven működött, ahol is hasonlóan nyomasztó légköri körülmények között osztották meg három EP-jük posztapokaliptikus látomásait. Ezen látomásaikat folytatják Quiet Man név alatt, aminek újabb adagját a nyár folyamán The Starving Lesson címmel kiadott debütáló anyagukon szakították ránk. A lemezüket úgy jellemezték, mint „Az ember kihalásáról szóló filmzene, Az éhező lecke az elkerülhetetlen vég kihirdetése. Ez a vég kezdete… mi fog gyökeret ereszteni, ha elmegyünk?”. Szóval kimondják, hogy végünk, de ezzel ténnyel egy kérdést is feltesznek.
E kérdésük megválaszolásához vezető utunkat a lassú post rezonanciákból kibontakozó Pressure to Burrow disszonáns, fojtogató slugde/doom atmoszférájában kezdjük meg. Lassan zúgó riffeik és témáik valóban a vég dallamait zenésítik meg, amire csak ráerősítenek az ezt követő két perces (töltelék) apokaliptikus közjátékukkal. Hogy valóban érezzük a vég fojtogató újait a torkunkon, arról a közel 13 perces, komótos rifferésű From Tomorrow’s Dead His veszedelem amplitúdói gondoskodnak. Témáik hatásként suttogják a Thou és a Neurosis zaj-gyökereiből kiserkenő, megkínzott, torz zenei káoszát, ami hol egy ambeint-folk megnyugvásba, hol progresszív pszichedéliába, máskor pedig egy kokfónikus pokoli dörömbölés fordul át. Mindez a dal 11. percéig tart, ahonnan ezek után egy 2 percnyi zaj-terápiás, amolyan befelé fordulós mantrális elmélkedésen vehetünk részt. Ebből a kis belső lecsendesedésből a Set to Boil is the New Standard pengeélesen hasító riffe, kaotikus lassúságú doom eposzai, őrjöngő énektémája és egyfajta beteges pszichedeliával ránk zúdított sötét, mantraszerű hangokból összegyúrt disszonánsa korbács csapásai ébresztenek fel.
Végzetünk utolsó pillanatait a címadó The Starving Lesson klasszikus doom veretekből kibontakozó feszült és ellenséges atmoszférái, az énekes/gitáros Joe Hughes hátborzongató hangterrorja, valamint a valóban filmzeneszerű – ambient lebegésű témáik elevenítik meg. Erre csak ráerősít a All Along, We Were Beautiful Radiant Things mély, lassú lüktetésekkel pulzáló drone / doom monotóniája, ami egy hosszasan elnyújtott kozmikus hangulatú sötétségbe vesznek bele.
Nem kétséges, mi emberek minden téren vesztésre állunk. Az sem kétséges, hanem inkább tény, hogy a Quiet Man első lemeze nem a szivárvány, a napfény és a boldog jövő képet festi le. Valóban egy figyelmeztetés, egyfajta vészharag az elkerülhetetlen ellen. Ja, igen… a feltett kérdésükre a válasz: Ha az emberiség kipusztul, az ő szemszögükből már oly teljesen mindegy, hogy mi lesz utána. Gyerekkoromban azt mondták, „a XXI. század lesz a szép új jövő„… aham… helyette feltalálták a kupakot, amit nem hagysz el a műanyagpalackodról. Apropó, a gyerekes borítóról meg szó ne essék…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A zene a promók között is szimpatikus volt, de ez a borító büntet:) Mondjuk pont miatta böktem rá, hogy ez mi lehet…