Relinquished

Addictivities (Part 1) (2019)

Az NRT-Records kiadó igazán kitett magáért promo szempontjából. Egy egész dossziéra való papíranyagot és két CD-t küldött a ‘forgácsnak, színes és fekete-fehér nyomtatott képekkel, teljes booklettel, rengeteg digitális infóval és fotóval megtoldva. Ilyennel ritkán találkozom. Az ember már-már hajlamos a zenét is felülértékelni „hálából”, ám ebbe a csapdába nem vagyok hajlandó beletenyerelni. Nem mintha rossz lenne az osztrák Relinquished harmadik nagylemeze, de heves érzelmeket sem váltott ki belőlem az anyag.

Aki hozzám hasonlóan csupán az Addictivities (Part1) lemez révén ismerkedik meg az egyébként 2004-ben alakult tiroli formációval, annak nem árt tudni, hogy melankolikus hangvételű, néhol doomos, melodikus death metallal lesz dolga mintegy 48 percben. Az előző lemezekhez hasonlóan, az Addictivities is konceptalbum. A háromrészesre tervezett történet első epizódjáról elég annyit írnom, hogy egy Daniel nevű fickó kábítószer-függőségét járja körül, amely egyben a Susanna Lies in Ashes című debüt előzménye is.

Olyan stílusban alkot a Relinquished, amelyben széles spektrum áll egy-egy zenekar rendelkezésére a fülbemászó melódiák, az egészen finom harmóniák megteremtésére, hiszen a progresszív rock/metal, a doom, a death, sőt, akár még a black metal széles skálája is végtelen lehetőséget nyújt az alkotónak, számtalan egyéb forrásról nem is beszélve. Az Amorphis, az Opeth vagy a Katatonia fényéveket megtett pályaíve minderre jó példa. Ehhez persze szükség van a finomhangolás képességére, azaz a leheletnyi nüánszok különös gonddal és óvatossággal kitapintott erejére, hallgatóra gyakorolt hatására, hogy majd a végeredmény őszintének és eredetinek tetsszen. Többek között az a közös az említett nagy nevekben, hogy rendkívül érzékenyen nyúlnak a zene által közvetített érzésekhez, azok tálalásához, így annak értő hallgatóját is „belülről” közelítik meg, és nem a felszínen próbálnak gyökeret verni. Az osztrák kvintettnél pedig éppen az utóbbit érzem, az előbbi hiányából fakadóan.

A zenében még csak-csak felbukkannak „fejlődni képes” dallamok, amelyek több hallgatás alkalmával képesek magához csalogatni az embert, ám a vokálban csupán az erőltetett próbálkozást érzem. A suttogások és a melodikus death metalra jellemző magasabb fekvésű kárálás sehogy nem képes elvégezni az elvárt feladatot, így a zene dísze helyett annak rovására megy. Nem katasztrofális a helyzet, csupán hallatszik, hogy Sebastian Bramboeck túlságosan erőlteti a dolgot a hangjával, mindent explicit módon szeretne hallatni, holott egy visszafogottabb, szerényebb megközelítés hitelesebben hatott volna. Ugyanez a helyzet a szövegekkel is, ami lehet, hogy 17 évesen megfogja az embert, de ahhoz az érettséghez képest, ami egy Katatoniát vagy egy Opethet jellemez, ez kis túlzással csupán tini-dráma.

Ami a zenét illeti, egészen összeszedett csomagot nyújtanak, több-kevesebb megjegyezhető dallal rajta. A nyitó Expectations nem rossz darab, a Pulse lüktető témája is meggyőző. Többnyire a lassú, sötét témák szele lengi be az albumot, és ilyenkor több erény is megmutatkozik, de a keménykötésű, gyors Syringe is megállja a helyét. A korai Opeth hatása egyértelmű, hangzás szempontjából és zeneileg is. Elég csak a szintén tempós, death metalosabb Zero című dalt meghallgatni, ami a lemez legjobbja is egyben. Itt még a vokál sem zavaró. Sajnos, az akusztikus kiállásokra, a finomabb harmóniákra ez nem érvényes, mivel szinte állandóan végigsuttogja azokat az egyébként is túlzottan előre kevert énekes, ezzel is elnyomva a zenét.

Összességében zeneileg egyáltalán nem teljesít rosszul a banda, az album lezárása (amelybe az énekes végre nem szól bele) sugallja, milyen is lehetne a lemez hangulata, ha nagyobb teret kapott volna maga a zene. Mindenképp dicséret illeti a hangszereseket, ők azok, akik némi mélységet igyekeztek belecsempészni a dalokba, bár ennél merészebbnek és nyitottabbnak kell lenniük, hogy a kompozícióik egyéniséget öltsenek magukra a történet következő részében. Az énekesnek pedig nem ártana a sekélyes felszín alá ásni, és magába mélyedve némi visszafogottságot gyakorolnia, hogy a zenével azonos hullámhosszra kerüljön.

Meg fogom hallgatni a folytatást, már csak kíváncsiságból is.

szeptember 26.,
október 02.,
október 03.,
október 16.,