Sokféleképpen rá lehet találni jófajta, minőségi fémmuzsikára. A pár hónappal ezelőtt (egészen pontosan augusztus 28-án) megjelent Ashes for the Mute nevű formáció első lemezének kiadása alkalmából írt albumismertetőmben arra hívtam fel a figyelmeteket, hogy böngésszétek lelkesen Fémjelzés című rovatunkat, hiszen rengeteg gyöngyszemre bukkanhattok. Van úgy, hogy a haverod dob egy linket, hogy hallgasd meg az általa felfedezett cuccot. Olyan is van, hogy csak szörfölgetsz a neten, és rátalálsz egy addig mélyen rejtett kincsre. Amikor viszont a Fémforgács egyik főszerkesztője hívja fel a figyelmedet – nem kevés célzással a szavak mögött – arra, hogy miről is írhatnál ismertetőt, egyszerűen nem tudsz ellenállni, az érzés megfizethetetlen (minden másra ott a MasterCard)! Szóval az alábbi sorok nagyban köszönhetőek boymester kollégának is!
No persze senki se gondolja azt, hogy sokáig kellett engem nógatni, hiszen a számomra mindeddig ismeretlen, az USA, azon belül is a Texas állambeli Dallas-ból, a Ewing olajmezők mélységes bugyraiból feltörő Steel Bearing Hand nevű zenekar igazán rendkívüli thrash/death metal stílusban fogant zenéje igencsak ínyemre való muzsika! Úgyhogy egy pár gondolat erejéig ismerkedjünk meg a formációval!
A banda 2009-ben alakult Live by the Sword néven. A zenekar 2010 végén változtatta meg a nevét Steel Bearing Hand-re, és még ugyanebben az évben ki is adta első produktumát egy négyszámos demó (Demo) formájában. A diszkográfiát eddig – számos kisebb kiadvány mellett – a 2015-ben kiadott, pusztán a zenekar nevét viselő nagylemez ékesíti, így tehát hat évet kellett böjtölnie annak, aki kiéhezve várta a második album megjelenését. A több tagcserét megélt együttes 2021-ben a Chris Bonner (basszusgitár), Wyatt Burton (vokál, szólógitár), Anthony Vallejo (dobok), és Parker Turney (gitár) alkotta felállással ontja ránk a remekbe szabott metal muzsikát.
A Slay in Hell tehát a második, teljes értékű nagylemez a sorban, és a szűk negyven percnyire szabott játékidő mindössze hat tételt tartalmaz. A horrorisztikus borító, és a kissé poros, koszos hangzás nagyon jó hangulati elemként szolgál a mondanivalóhoz
Mindenféle bevezető nélkül már az első, Command of the Infernal Exarch című dal képében támad a death és speed elemekkel bőségesen megfűszerezett thrash orgia az arcunkba. Az említett stílusok fortyogva álltak össze a zenekar boszorkánykonyhájában, a visító szóló, és a kalapáló blast beat-ek alkalmazásával egy igazán gyilkos tétel ölt testet a zene hallgatása során. A mészárlás a Lich Gate hangjaira folytatódik, melyre koncerteken már az első taktusoktól baromi nagyot lehet pogózni, és lelki szemeim előtt látom, ahogyan a dal közepéhez érve egy szélvészgyorsan kavargó moshpit közepén tátongó fekete lyuk szippantja magába a jobb sorsra érdemes nagyérdeműt. Pihenést csak a dal vége felé alkalmazott, léggitározós, bólogatós rész engedélyez, de csupán csak addig, amíg a Tombspawn első, brutális riffjei jól gyomron nem rúgnak, majd amikor már összegörnyedtél, jön egy hatalmas állas, és elterülsz a parketten. Minden erődre szükséged van, hogy talpra állj, és a mélyen szántó riffhalmaz közepette, vért köpdösve felkészülj a soron következő elemi csapásokra. A dalt kettészeli egy remekül megkomponált és ízlésesen elővezetett gitárszóló, de a háttérben továbbra is a zúzós alapokra helyezett motívumok uralják a terepet.
Per Tenebras ad Lucem, vagyis a Fényességet megelőző Sötétség. A latin kifejezés ihlette, soron következő tétel tipikus thrash elemekre felépített, szélvészgyors zúzda – a stílusra jellemző minden egyes klisé fellelhető a dalban. A lépésről lépésre, egyre nagyobb magasságokban tépdesett gitárhúrok által kiadott visító hangok elektromos kisülésekként hatnak a szürkeállományra, előkészítve a hallójáratokat a további virtuóz gitárjáték feldolgozásához. A ’Til Death and Beyond dal kezdése a kedvencem az egész albumról, Az ikergitáros bevezető után egy olyan, a legszebb Slayer időket idéző thrash mészárlás szakad a nyakunkba, hogy az ember alig kap levegőt. A headbangtől zsibbad a tarkó, megfeszülnek a nyaki erek, görcsbe rándul az alkarizom, és veszett módon hasít az éterbe a hangszáltépő visítás. Ez a dal számomra egyértelműen az album csúcspontja.
Így érkezünk el a törzsi dobolásra emlékeztető nyitánnyal operáló zárótételhez. Az Ensanguined a maga tizenkettő és fél percével a lemez leghosszabb, és egyben legösszetettebb tétele. Egyértelműen ebbe a dalba került a legtöbb, amerikai old school death metal-ra jellemző elem, melynek során még egy hátborzongató, a basszusgitárt előtérbe helyező középrész is taszít egyet rajtunk a pokol felé vezető, hányattatott menetelés közben. A végső kétségbeesést a tuka-tuka ütemekre rátelepedett, süvítő gitár-orkán teszi még kilátástalanabbá, hogy végül az alvilág bugyrain átzuhanva, a purgatórium tüzében megperzselődve, ott találd magad egy forrongó üstben, a kínhalál küszöbén, a gyors halálért könyörögve.
„Cimmeria pusztaságából a Steel Bearing Hand azért jött közénk, hogy a föld ékköves trónjaira lépjen, és megdöntse az eretnek zsarnokokat és a szentségtörő betolakodókat, akik megrontják a Fém szentségét… Slay in Hell!”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
most vagy az én órám nem jó vagy a server órája nem jó, nálam még nincs 10 óra
Az a poén, hogy általánosságban írtam azt, hogy nincs tökös legény, aki írjon róla:) Viszont amint magadra vetted, gondoltam egy cikket már megér a dolog, főleg, hogy tényleg fasza lemez. 🙂
boymester kívánsága teljesült 🙂