Stormwitch
Magyarországon (Live in Budapest) (1989)

A hazai rock és heavy metal gyöngyszemei között a legkülönbözőbb stílusú zenekarok 1-2-3 évtizedes dalait szoktuk méltatni. Magyar vonatkozása miatt helyet kap most a kontinentális dallamos heavy metal legendás csapatának a (nyugat-)német Stormwitch-nek a koncertlemeze. Amikor ez az LP, a még a ’90-es évekhez képest is is szegényes magyar kínálat idején (bár ez ostoba, történelmietlen összevetés) megjelent az akkori egyetlen itthoni rock/metal zenei ciklika, a Metal Hammer/Hungarica is mint tiszteletbeli magyar zenekart emlegette a Stormwitch-et. Nem véletlenül, mivel az 1981-ben alakult csapat 1987-től éveken át számos hazai városban játszott (Miskolc, Szeged, Szolnok, Nyíregyháza, Zalaegerszeg, Szombathely, Kaposvár, Mosonmagyaróvár, Budapest…) többször is, 2015-ig. Több magyar csapattal járták az csarnokokat. Előttük talán csak a Deep Purple csinált ilyet a mi (akkor legalábbis) Budapest-központú országunkban, noha ezidőtájt a szintén (első) sikerei csúcsán élő Running Wild is megtette ezt. A Stormwitch-nek mindmáig egytelen élő felvétele a Magyarország feliratú, más írásokban Live in Budapestként emlegetett 1989-es LP.

A kiadvány az ötödik sorlemezük előtti dalokat mutatja be, és eltérnek a források arról, hogy szintén 1989-es Eye of the Stormután vagy az 1987-es The Beauty and the Beast-et követően jelent meg. Ennek az a zavar lehet az oka, hogy a koncertsorozat ugyan valóban az ötödik lemezé volt, de az LP-re összeválogatott dalok között arról nem szerepel tétel (ld. az ajánlóm végén végén.) A műfajról cikkezők szokták azt is mondani, sőt számtalanszor le is írták, hogy a legjobb koncertlemez a heavy metal műfajban a Judas Priest Unleashed in the East-je. A rock/metal jóval tágabb műfajában ilyen a Rush-tól a fesztiválra utaló című Rush a in Rio is, amiben – többek közt – instrumentális dalt énekel végig a százezres fanatikus közönség. Nos, ha egy a közönség hangulatát is alaposan visszaadó koncertlemezt szeretnénk hallgatni, szerintem a listán a helye a német heavy metal a dallamos, barokkos power metal korai boszorkánykonyhájában pontos összetevőkkel dolgozó Stormwitch ezen lemezének is!

Jóllehet régről ismertem és valaha még meg is volt szalagon, nemrégiben szert tettem egy kiváló minőségű fekete korongra. Már napok óta újra és újra hallgatom. Sok dédelgetett emlék villan fel, mind-mind a zenéhez és a zenekarhoz kötődik, egészen onnan, amikor még csak másolt kazettákon hallgattam, tovább amíg LP-ken, majd CD-ken szereztem be munkásságukat. Tudom, kiket emlegettünk a haverjaink körében a friss szerzeményeket: lemezeket, vagy kazettákat hallgatva. Na ez pont olyan, mint a Stromwitch második lemezén a negyedik szám huszadik üteme, stb… A zenekar a német területen igen népszerű Judas Priest imitátorok helyett, hasonló alapokon teljesen külön utat választott és jól megkülönböztethető volt (és maradt) a szintén egyedi ízű kortársakétól is (Running Wild, Tyran’ Pace, Gravestone, Steeler, Helloween, Railway, Talon, Darxon…). Az első két  lemezük élességét a harmadik albumon romantikus-barokkos hangzással elegyítették. Különösen érdekes, hogy a koncertlemezen ez a zeneanyag mennyire homogén hangzással szól. Hasonlóképpen, ahogy ezidőtájt a Pokolgép evolúciója is megfigyelhető volt lemezről lemezre, de koncerten mégis egységesen dörrent meg. A 40 percnyi zenét kicsivel meghaladó időtartamú korong, szerintem – és nem csak én zenei emlékeim révén – meglehetősen kortalanul szól, nem is találok benne hibát.

Mivel az LP a zenekar történetében és a hazai lemezkiadási kooperációk tekintetében is egy unikum a korban, ma pedig gyűjtői érték, érdemesnek találtam ismét elmerülni a papírtokban. (Az utólagos és hamis kiadványok, a YT-feltétekhez tákolt képes álborítóival nem összekeverendő!) Nem véletlenül említettem korábban a Pokolgépet, hisz a lemez kiállítása szinte teljesen arra hajaz. Ez aligha véletlen, mert a Stormwitch magyarországi turnémenedzsere a ’Gép-et ilyen értelemben mozgató Jósa Béla volt. A korong hátlapján pontosan a Pokolgép második és harmadik lemezének geometriája, a színösszeállítás, a képek elhelyezésének kiosztása, stb. jelenik meg. Ez így, sem akkor sem utólag, nem túl fantáziadús, de sablonnak megteszi. Pláne, hogy még messze előtte jártunk és nem is jövendölhettük, csak bíztunk a hazai kiadású metal lemezek kánaánjában! Ahogy a korban az „állami lemezeken” nem ritkán a borítón a dalcímek magyarul is szerepelnek. A kiadvány azonban a korai ún. maszek kiadványok egyike. A következő különös elem a borítón a geometrikusan elhelyezett Magyarország felirat, méghozzá a kardot ragadó Turul alatti pajzsos címerrel, noha fehér alapon feketében. Ekkor, ezt a szimbólumot a Cselőtei László festette tatai turullal ékesített Ossián logo és lemez (1988) viselte. És kevesen tudták még a Pokolgép tépett madarát (Éjszakai bevetés B/2, 1989) a történelmi kontextusba helyezni. Sokat nem mondhatnak ezek a jelképek és hatásuk egy adott pillanatban akár 10 évvel később felnövekvőknek, – illetve azok többségének -, különösen az évtizedek alatt több módon erodáló attitűdökkel, ám ’89-ben nagyon különösen, lelkesítően és merészen hatott. Egyfajta lelkes országimázs egy tárgyon, mint hanghordozón (amennyiben külföldi zenekar lemeze), emellett palackból kisurranó szellem, aminek akkor még volt jelentősége és a szórakoztatáson túl, pl. üzenethordozó szerepe. Igaz, hogy ennek nagyobb jelentősége volt az omladozó Vasfüggönyön innen, mint túl. Éppen ezért volt a számomra már akkor is – finoman szólva – megmosolyogtató az a felvállalt sztereotípia, hogy a fronton keleti horda vágtat felénk, vöröslő ködből előtörve. A cselekmény is zavaros, inkább mongol, mint kora középkori viseletben támadnak. Noha éppen nőrablásban járnak el: a középső, vezéralak lován előtte keresztben egy cseppet sem megrettent, már-már mosolygós meztelen nő lebeg-lobog. A festmény egyébként teljesen autentikus zsánerkép a korhoz és a zenéhez illeszkedik, jóllehet a Stromwitch-kiadványokat a jellegzetesen fotorealisztikus borítói megkülönböztették mind a kiváló kortárs zenekarok mesteri képeket felvonultató lemezborítóitól, mind a Kék Osztriga Bár látogatók (értsd: bőrbe szegecsbe öltözött, bőrkalapos Halford-epigonok) másodvonalbeli német bandáinak korong-tasakjaitól.

Egészen elképesztő a számomra, hogy a zenében és a felvételben semmi kifogást nem találni több, mint 30 év után sem. Először felcsendül az Intro, ami valószínűleg nagyon hatásos volt a koncerteken (Csajkovszkij – Az alvó szépség c. balettjának a darabja, 1890-ben csendült fel először, Szentpéterváron – írom én, mert az LP-ről lehagyták, még ha el is telt a 70 év a jogdíjakkal…). Lendületesen indul a Call of the Wicked. És meglepetéssel veszem észre, hogy a közönség-énekeltetős szakasz előtti ritmusos pengetős résznél a szólót követő dallam kicsit eltér a lemezétől, a felfelé, vagy lefelé pengetéssel. A következő dal, az Emerald Eye lüktetése már teljesen magával ragad. A dalban az énekes (Andy Aldrian/Andy Mück) eleinte nem pontos, ám a magasaktól kezdve hirtelen magához tér és végig színes, éles, erőteljes a fejhangokban is. A sokáig stabil felállás után az évtizedek alatt végül ő maradt egyetlen állandó tag. A korongon a klasszikus felállás játszik: Lee Tarot – gitár, Steve Merchant – gitár, Andy Hunter – basszus és Pete Lancer – dob kísérik az énekest. Már ekkor hallani, hogy a közönség mindvégig lelkes, üvölt és tapsol. Tán a borítón kiszolgáltatottan éppen elrabolt, mégis mosolygó nőt hallom, de a lemezen a közönség soraiban leány-sikolyok visítanak. Ez a számomra ezért furcsa, mert a lemezeket-kazettákat cserélő, minden nagyobb településen kialakult fanatikus csoportokban akkortájt alig akadtak lányok. Különösen nem a klasszikus NWOTHM vonalán. Ám az is igaz, hogy a koncerteken jelen voltak. Ebben a dalban, ahogy a lemezen is, a szólók már igazán gördülékenyek, nincs bennük az akár csak ~4 évvel korábbi metalban hallható bármiféle darabosság, de még nem is a mindig letisztult a későbbi power metalos kerekség. Inkább kicsit karcos, éles. És igen, a dal előadása teljesen meggyőző, azt hallom, amit a lemezen: megjelenik a támogató vokál, nincsenek stúdió-cicomák. Ekkor ötlik fel bennem, hogy a saját hanggal több sávban vastagított vokálok helyett – ezek szerint – a lemezeken sincsenek olyan elemek, amiket a koncerteken nem lehetne lejátszani. (Hahó jó évtizeddel vagyunk a sampleres „támogató” bejátszások előtt!) A zenekar aláfestő éneke, kántálása szinte teljesen azonos a hangmagasságában, mint Aldriané, nagyon hiteles. Egy korábbi címadó dal a következő, a borzongató középkori témájú hangulatával. A közös éneklés a zenekar részéről ismét feltűnően csillog a Stronger than Heaven első soraiban a boszorkánykonyháról. Jól ver a dob Lancer keze alatt, majd a döngés, a basszus és reszelő ritmus együttese, a refrének előtti felpörgetésnél a közönséget is lázba hozza. A dal vége előtt, a felgyorsítást megelőzően ismét apró eltérést hallunk a stúdióváltozathoz képest, majd az élményt ismét közönségénekeltetés fokozza. A kor történelmi/középkori/kalóz tematikájának egy vidám, rövidsége ellenére is heroikus dala a Tigers of the Sea. Pergő, dinamikus, pont, ahogy akkortájt U.D.O., vagy a Sinner játszotta a riffeket. Néhány akkord után aztán a zene jellegzetes Stormwtich-es galoppba vált, egy tömegmozgató szakasszal: a közönség, mint a matrózok üvöltik-éneklik a hármashangzat felbontást: „Óh-óh-óh!”. A húrosok támogató énekébe itt jól bele-beleszól az első csápoló sorok hanga is. Ezért, mikor a zene hangzása tökéletes, a lemezen nem elfojtva, és nem is túlvezérelve szerepet kap a közönség hangja is. Itt például minden strófát ováció követ. Nem hinném, hogy alákevert lenne (az évtizedek során kissé kétkedővé vált valamikori naiv énemnek válaszolok), mert a ritmusa, a reagálása annyira együtt rezdül magával a zenével. Emitt is, a középrészben, a zizegőn pengető gitárral, mintha a tengeren a hajót a feltámadó szél kapná el, mondhatni a „csatajelenetben”, ahol a közönség megint üvölti a címet, mint refrént. Az ágyúlövések alatt is hangosan zajong, sikoltozik.

Az Oscar Wild műve ihlette instrumentális Dorian Gray mindigis kedvenc nótám volt az induló barokk hangzásával és abból kiemelkedő vijjogó, érces harmóniákkal. Lehet, hogy énekes instruálta a közönséget (inkább nem hiszem)… de az jól hallható a felvételen ahogy a tömeg is énekli a szöveg nélküli dallamokat (utalok itt vissza a bevezetőmre, a Rush zenészeit is megérintő pillanatra). Mielőtt a húrok összekeverednek és élesen behasít a torzított gitár, a közönség ismét feléled. Ütemes kiáltásokkal és tapssal kíséri a galoppot és persze hallható, ahogy feltűnő-eltűnő hullámokban továbbra is énekli a dallamokat.

A B. oldalon a Gitárszóló az „Az a szép…” kezdetű népdal első sorával indul, ennél tovább nem is jut, de  a közönségnek ez is tetszik. Biztos, hogy ez a dallam ennek a közönségnek nem a véletlen műve (ld. alább a német Hammerban annak idején Höllenmaschine-ként bemutatott bandáhozkapcsolódást). A rövid szóló aztán jellegzetes, az azokra az évekre jellemző acceptes riffekkel zárul és a Russia’s on Fire-be torkollik. A dal jól ismert kezdete ismét felélénkéti a közönséget. A Stormwitch szívesen foglalkozott a romantika, a barokk, és az korai iparosodás korának irodalmi és történelmi témáival, Ez a dal a napóleoni háborúkról és az orosz tél előli megfutamodásról szól, s a hidegháború utolsó éveiben íródott: jellemzően áthallásos. A közönség átszellemülten üvölti, hogy „Russia’s on fire”, majd a balalajkát imitáló gitárszólót és a beszédhangmagasságú melankólikus énekkíséretet is lelkesen végig énekli. A hangzó anyag itt már nem árulja el, hogy az énekes, vagy gitárosok mennyit hergelték a nagyérdeműt, de a Trust in the Fire amúgy egyszerű üzenetével megint telibe talált. Ez a nóta a csapat egyik legütemesebb és kiváló koncert dala. Már nem tudok szó nélkül elmenni az ebben a dalban is erősen kihallatszó női sikolyok mellett. Mintha egy 3-5 évvel későbbi amerikai glam video hanganyagát hallanám… A hasító, emelkedő-transzponáló dallamok, majd a szinte rock’n’roll-os szóló annyira lendületes, hogy amikor az leáll és a dob veri újra, Aldrian-nek alig kell biztatni a közönséget, hogy együtt üvöltsenek tovább az énekessel.  A Cheyenne (Where the Eagles Retreat) aztán teljesen felszínre hozza a nagyérdemű hangját. Átjön, hogy az indiándobok alatt a zenekari vokál és a hallgatóság hogyan kántál együtt. Ezt az összhangot a gyorsító galoppnál veszítik el, de a refrént felvezető dupla óh-óh-óh-ra  ismét hangossá válik. Ez a hangulat az egész dalt végig kíséri! A tételnek persze eleve lehetett már nimbusza, mert túl voltunk már a Europe 1987-es (egyik) giga slágerén a heroikusan előadott de ki nem fejtett indiántörténeten, a Cherokee-n… A leállás, a szuggesztív pengetés a dal harmadik harmadának, a gyorsan pergő-ismétlős kezdetekor a lemez addigi legnagyobb közönségovációjával találkozik.

A koncert feltehetően itt ért véget, mivel a Stormwitch, a törzsanyaggal már a „viszlát jövőre” kiáltással távozott volna. Az LP-hallgató így gondolja: jött legalább egy kötelező ráadás az egyik első dalukkal, a pogány természetünnepről szóló viharboszorkányosan átköltött Walpurgis Night-tal. A közönség minden megfelelő dob ütemre kiáltozik (hej és hó), a dal pattogós-táncos lépésekre teljesen együtt él a bandával. A dal amilyen egyszerű, ős-heavy metalos a harmadik lemezétől komplexebb témákba forduló Stromwitch-művekhez képest, annyira találó lezárás. Ismét hallom azt a játéktudással már rendelkező, de még mindig inkább éles szaggatós, mint simulékony virgázást a szólóban. Persze, az utolsó dalra is jut kifejezett közönség-énekeltetés, felpörgő dob, szellős játék szólógitárral, az énekes előénekelte strófákkal, amikre a lelkes rajongók válaszolnak. Külön kihívást intéz a közönség felé, ahogy meglehetősen magas hanggal emeli a tétet és  – mint fentebb is többször rácsodálkoztam – a sorok között végül sok női hang is válaszol, noha a többiek válasza inkább ismét sikolyba fullad.

A setlist-adatbázis információi szerint a PeCsá-ban adott koncert ennél hosszabb volt, csak hát az nem fért a szabvány LP-re. Az Intro helyett a Rats in the Attick-et említi az internet-tanú, a dalok sorában szerepel a Thunderland, a melankólikus Tears by the Firelight, a Tarred and Feathered és az igen élvezetes Törökinduló (azaz a Ronco alla Turca) a barokk egy másik, korábbi rajongójától Mozarttól. Hallható volt a King in the Ring, így az elég hosszú programban az Ocar Wilde-történet már ráadás volt. Így érthető, hogy a Walpurgis Night előtt “tényleg akartok-e még” miért hangzott el. A második x második ráadást, s Doors Roadhouse Blues-át valójában nem hiányolom az LP-ről.

Ez remek este volt – közben nálam is beesteledett. Most ismét megfordítom a korongot, csak még egyszer – utána féltve félreteszem.

Zeal & Ardor
december 11.