Striker
Ultrapower

King
2024. május 20.
0
Pontszám
9

2007-ben alakult a heavy/power/speed metalt játszó kanadai Striker, ám eddig úgy alakult, hogy nem botlottam beléjük – nyilván sok bandával van még hasonló helyzetem a zenekarok tengerében. A Strikernek az Ultrapower a hetedik nagylemeze, ami február 2-án jelent meg az ugyancsak kanadai Record Breaking Records gondozásában. De mivel nem ismertem az elődöket, így mindenképp meg akartam hallgatni legalább egyszer a korábbi lemezeiket is, hogy milyenek, mennyire tetszenek és hogy legyen valamiféle összehasonlítási alapom az új lemezhez képest. Van album, amit többször is meghallgattam, van, amit kevésbé, nem kapott rossz értékelést egyik korábbi anyag sem, sőt. Nekem a 2014-es City of Gold tetszik a leginkább, ami tele van energiával, szinte végig gyors, pörgős, nem egy helyen thrashes részekkel, ahogy annak lennie kell – bitang jó album. A jelenlegi lemezre majdnem 6 évet kellett várni és a banda soraiban is nem kicsit átrendeződés történt: Dan Cleary énekes és Timothy Brown gitáros mellé azóta új tagok sorakoztak fel John Simon Fallon gitáros, Pete Klassen basszusgitáros és Jonathan Webster dobos személyében.

Így készült el az Ultrapower, ami valamelyest hasonlít is a korábbi lemezekre, de talán kevésbé vették speedesre, thrash-esre a figurát, mint például a már említett City of Gold esetében. Ez az előzetesen kiadott első két dal alapján is sejteni lehetett, mert habár a lemezt nyitó Circle of Evil kellően gyors, pörgős, speedes, szinte leviszi az ember fejét, addig az azt követő Best of the Best of the Best már inkább egy együtténeklős slágeresebb heavy/power nóta, mintsem speed – igaz, nekem ezzel semmi problémám nincs mindaddig, amíg a dalok jók. Márpedig ez a nyitó kettős egyből bevonja a hallgatót a headbangelésbe – bitang erős kezdés. Mint ahogy ezt folytatja a harmadiknak érkező, szintén klipet kapott Give It All, amit nem kicsit dob fel a szaxofon valamint a szaxofon-gitárszóló keverék. Egyből fülbe ragadó dallamok, zenei játék, refrén jellemző erre a számra is, csakúgy, mint elődjére. A Blood Magic és a Sucks to Suck a nyitódal energiáját viszik tovább thrash-es, speedes stílusban, komoly szólókkal, tempóval, amire nem lehet nem megmozdulni, headbangelni. Csakúgy, mint a következő, Ready for Anything – sorra jönnek a jobbnál jobb dallamos, lendületes, fogós dalok, amikre nem tudok mást, mint elégedetten csettinteni, headbangelni és örülni.

A hetediknek érkező City Calling eléggé elüt az eddigi daloktól – ez gyakorlatilag egy pop nóta metal köntösbe ágyazva. Az éneken érződik az effektezés, az óó-zás is tipikus velejárója ennek – nagyon populáris, talán már túlságosan is. A Turn the Lights Outtal aztán visszatérünk a pörgős, menetelős gyors speed himnuszokhoz és hagyjuk, hogy sodorjon magával a lendület és a tempó, hogy aztán a Thunderdome-al kapjunk egy szinte tökéletes AOR/arénarock/metal himnuszt – amire megint csak nem nagyon számítottunk (legalábbis én nem), ettől függetlenül ez is egy remek nóta a korongon. Hát még a következőre, ami egy óriási pop/synthwave dal, pazar dallamvilággal, fülbemászó effektekkel, minden megtalálható benne, ami a műfaj sajátossága – én imádom az első másodperctől az utolsóig (még úgy is, hogy teljes mértékben kilóg a banda zenéjéből, akár ha ezt a lemezt, akár ha a korábbiakat nézzük). Az albumot záró, bulizós hangulatú Brawl at the Pub ugyanolyan lendülettel zárja a lemezt, mint ahogy a Circle of Evil megnyitja és már el is repült ez a 41 és fél perc – tökéletes lezárása a korongnak.

A zenészekről az mindenképp elmondható, hogy nagyon jó dallamérzékkel rendelkeznek, mert mind az ének, mind pedig a hangszeres részek nagyon jók, egyből magával ragadnak – egy-két kivételtől eltekintve. Dan Cleary hangja, dallamérzéke nagyon ott van, a gitárjáték- és a szólók kellően változatosak, ha kell, kemények, ha kell, lágyabbak, Jonathan Webster dobos teljesítménye előtt pedig le a kalappal. A nagyon retro, old school lemezborító elrettentő hatású is lehet, de ez senkit se tévesszen meg. A hangzás, keverés, master erőteljes, nagyon jól el lett találva, a dalok nagyon jól szólnak – ami Josh Schroeder érdeme, aki azért elég sok bandával dolgozik együtt.

Tudom ajánlani az albumot és a bandát a heavy/speed/power/thrash metal kedvelőinek, mert egy remek kanadai képviselővel lehetnek gazdagabbak, ha megismerik a zenéjüket, dalaikat, lemezeiket. Én mindenképp örülök, hogy megismerhettem őket és ezt az eléggé változatos, stíluskavalkádnak is nevezhető korongot.

Tool, Night Verses Tool, Night Verses
június 12.
Hell Vill #19 Hell Vill #19
június 13.
Bring Me the Horizon Bring Me the Horizon
június 16.