Them
Return to Hemmersmoor (2020)

Tagadhatatlan, hogy rengeteg banda tekinti (elsődleges) inspirációjának a Mercyful Fate és maga King Diamond rendkívül egyedi zene- és hangulatvilágát, nem véletlenül. És vannak olyan zenekarok is, akiket ez olyannyira megérint(ett), hogy tribute bandákat alapítottak, ezzel is ápolva a „Király” örökségét (ha már az elmúlt több mint 10 évben sajnos elég szűkös volt a Király diszkográfiája a sajnálatos betegeskedések és műtétek miatt). Némely ezek közül abszolút hobbi szinten „működik” csak, ám vannak olyanok is, akik egész szépen teszik ezt.

2008-ban egy ilyen kezdeményezés következtében alakult meg az amerikai/német tagokból verbuválódott Them is, akiknek akkori elsődleges céljuk szintén egy tribute zenekar megalapítása volt és 2008-2011 között többször is vendégeskedett a koncertjeiken néhány King Diamond-tag (Mike Wead vagy éppen Hal Patino). Aztán a banda szüneteltette működését, egészen 2014-ig, amikor újra összeálltak és 2016 februárjában megjelent az első EP-jük Fear Them címmel, majd pedig ugyanezen év szeptemberében kijött a bemutatkozó lemezük, mely a Sweet Hollow címet kapta. A lemezen nagyon érződik a „tiszteletadásKing Diamond felé. Az utána következő, 2018 októberében megjelent folytatás (Manor of the Se7en Gables) és a tavaly október végén megjelent Return to Hemmersmoor harmadik lemezek már valamelyest kevésbé King Diamondosak, ha lehet így mondani.

Mindhárom lemezről elmondható, hogy hoznak egy egyenletes, magas színvonalat, mind zeneileg, mind hangulatilag, ami természetesen tiszteleg King Diamond előtt. A zenészek teljesítménye bitang (egytől-egyig vérprofi teljesítményt hallhatunk a hangszeresektől), az énekes, Troy Norr (aki a lemezek háttérsztorijaiban KK Fossor bőrébe bújik, mint fő negatív karakter) teljesítménye szintén megsüvegelendő, mindhárom lemezen szinte tökéletesen hozza a Király sikolyait, falsetto-it, ahogy azt kell. Ha ezt élőben, koncerten is tudja hozni, akkor pedig tényleg le a kalappal előtte. A lemezek dalainak hangzására, keverésére sem lehet semmi panaszunk, kiválóan, erőteljesen szólnak, egyik hangszer és az ének sincs elnyomva vagy túlságosan előtérbe helyezve.

A dalok és a lemezek hangulatvilága szintén remekül adja vissza a King Diamondtól megszokott horror-témájú koncepteket. Ahogy olvastam, mindhárom lemez története folytatása az előzőnek, amit már az intro-számok remekül elkezdenek felépíteni és tovább vinni a történetet (jelen esetben a Diluvium teszi ezt meg, aminek a második felében máris olyan párbeszéd hangzik el, hogy feláll az ember hátán a szőr). A számok, átvezetők vészjósló hangulatvilága szintén telitalálat, amit szintén megszokhattunk a Királytól is.

Már a második, Manor of the Se7en Gables lemezről is, erről pedig méginkább elmondható, hogy ugyan továbbra is jelen vannak a King Diamond-alapok, de véleményem szerint elkezdték belevinni a saját egyéniségüket is, amelyek leginkább a kevésbé King Diamondos számokban érződnek igazán. Az intro után tökéletes nyitány az Age of Ascension, ami simán lehetne akár egy King Diamond-szerzemény is (és ez jó néhány számról elmondható a három lemezről). De nekem valahogy legalább annyira tetszenek a kevésbé Diamondos számok, mint például az utána következő The Tumultous Voyage to Hemmersmoor, a klipes Battle Blood vagy éppen a lemez számomra talán legjobban tetsző dala, a Hellhounds: The Harbingers of Death.

Ezen számok miatt szerintem mind a második, mind pedig a harmadik lemez jobb lett az elsőnél, ahol szinte mindegyik szám gyakorlatilag egy kisujjból kirázott tisztelgés a Király előtt: profinak profi és jó hallgatni, de nem több. A lemezek borítói, szövegkönyvei, a tagok (főleg az énekes) megjelenése szintén illeszkedik a King Diamondtól már megszokott rendkívül szép és igényes koncepcióba. Kíváncsi lennék nagyon a bandára élőben, szívesen megnézném őket, de ahogy látom, Magyarországon sajnos még nem jártak.

Aki szereti King Diamond/Mercyful Fate világát, hangulatát, az egy percig ne habozzon e bandának a megismerésével, mert hiába lehet olyat is olvasni, hogy ez csak a Király egy „Tesco-gazdaságos” tribute-ja/utánzása (amire egyébként én is „háklis” vagyok, ha lehet így mondani – és amennyiben ez tényleg így lenne –, mondván, hogy minek hallgassak egy hasonlóan jó számokat író bandát, mintsem inkább az eredetit), pont a fentebb is említett dolgok miatt nem lesz már teljes mértékben az, hanem egy jól összerakott, King Diamond-alapokra felépített remek heavy metal. És ha valaki még több, nagyon hasonló koncepciójú, de szintén igényes és minőségi zenét és bandát szeretne megismerni, tudom ajánlani a svéd Portrait és a német Attic bandákat is.

Tool, Brass Against
május 24.