Thrust. Nem tudom, hogy az olvasók közül kinek mond valamit ez a név. Nem, nem arról a francia bandáról van szó, ahol Nicko McBrain dobolt az Iron Maiden előtt és akik az Anthrax által ismertté tett Antisocial dal eredeti előadói voltak. A franciák ugyanis „h” nélkül használják a nevet. Jelen zenekar egy ősrégi amerikai csapat, akik a hőskorban néhány demon kívül 1984-ben egyetlen lemezt tettek le az asztalra, mellyel ugyan nem forgatták ki sarkaiból a power metal világát, de páran talán még emlékeznek rájuk.
A hivatalos infók szerint ugyan folyamatosan léteztek, de a második Thrust sorlemez csak 2002-ben érkezett. Nagyobb sebességre a harmadik album 2015-ös kiadása után kapcsoltak, a The Helm of Awe pedig az ötödik CD a Chicagóból indult, de jelenleg Los Angelesben üzemelő ötös műhelyéből. A műhelyből, melyben ősi eszközökkel, hagyományos módszerrel zajlik a fémmegmunkálás. A friss Thrust korong esetében azzal a fajta muzsikával állunk szemben, ahol elég a tagok fotójára nézni, és már tudjuk is, hogy a hangfalakból milyen zene fog szembejönni velünk. Az egyetlen alapító, Ron Cooke gitáros által vezetett banda tisztességben megőszült, rosszabb esetben sörényét vesztett, kivarrt, fekete bőrökbe öltözött harcosokból áll. A veteránok nem keresnek új utakat, nem kalandoznak ismeretlen vizeken, nem kísérleteznek stílusidegen elemekkel. A dalszövegeikkel sem kívánják megváltani a világot, csupán ötödik alkalommal adóznak a metal oltárán. Szinte az összes dal ugyanazzal a mérsékelt középtempóval menetel, melyek folyamát csak a gitárszólók szakítják meg. Riffközpontú US (power) metal ez, izzadságszagtól mentesen, sokat látott, öreg rókák kezei közül.
A legkiemelkedőbb tételnek pont a CD leghosszabb dalát, a misztikus, epikus Killing Bridge-et tartom. Nem akkora mestermű, mint a honfitárs Manowar „hidas” dala (Bridge of Death), de hasonló hangulatot áraszt. A himnikus dallamok közepette a Battle Flag végén és a címadó elején hallható gonosz, mondhatnám akár black metalos énekhangra szintén felkaptam a fejemet. A többi dal esetében pedig mintha sablonnal dolgoztak volna, ami ennél a muzsikánál kifejezetten erény. Ez a fajta zene negyven éves életkor alatt csak szülői felügyelettel ajánlott, a ’80-as években megragadt metalosok viszont egy tematikus fesztiválon (már ha a közeljövőben lesz egyáltalán ilyen) elégedetten lóbálhatják majd a riffekre az őszbe forduló, ritkuló hajzugatagukat! Az idei Vicios Rumors és Ross the Boss korongok után az elvileg hamarosan érkező Helstar mellett a Thrust lemeze is helyet követel az erre a műfajra fogékony hallgatók gyűjteményében. Jó bólogatást kívánok!
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
