Kevés olyan műfaj maradt az extrém metál berkein belül amit ne sikerült volna a nagyobb tömegek ízléséhez igazítani. Szimfonikus zenekarok, goth behatások, cukros melódiák, shoegaze…ezek mind „segítettek” abban, hogy fogyaszthatóbbak és eladhatóbbak legyenek ezek a válfajok. A war metal, avagy hivatalosabb nevén black/death azonban még tartja frontot. Ez az a mikro-zsáner ami elveszti a lényegét, ha valaki megpróbálja megzabolázni. Mondhatjuk, hogy örökre megmarad az undergoundon belüli formák pusztító játékszerének. A Triumph egyszemélyes hadsereg, élén Immolaterrel szintén ezekhez tartja magát, itt ne keressünk semmilyen progressziót, felvizezést…nincs kompromisszum. A Nevadai sivatagból érkezett hozzánk és alig várja, hogy a világra szabadíthassa második albumát amivel megkezdődhet a termonukleáris holokauszt.
Immolater a Triumph előtt sem unatkozott, több hasonszőrű bandában is megfordult már, legtöbbször dobosként. Végül 2019-ben döntötte el, hogy magányos farkasként beáll az egyszemélyes projektek népes táborába. Egy demo után rögtön meg is érkezett az első album, a pusztulás évében: 2020-ban. Ebben a szerzeményben se várjunk kegyelmet, vérbeli war metal a javából. Az idei album a Retaliation Warfare névre hallgat ami 35 percen át szabadítja ránk minden gyűlöletét. Úgy gondolom ez az ideális hosszúsága egy ilyen stílusú lemeznek, könnyen unalomba fulladhat a dolog ha ennél tovább nyújtja az előadó a dolgot. Maga az album Március 15-én fog megjelenni az Inhuman Assault Productions gondozásában. A Triumph és Immolater esküdt ellensége az emberi gyengeség, megalázkodás, rabszolga mentalitás. Ezek ellen hirdet háborút amit az első szám el is indít. Holocaust Siege névre hallgat és bele is csap a közepébe, bestiális blast beatek, power chord, gyűlölettel teli reszelős vokál. Ez az a tipikus war metal féle félig death hörgés, félig black károgás. Természetesen mindez megspékelve igazi szörnyszerű morgássokkal, nem pózernek való vidék annyi szent. Azonban van itt némi változatosság is, bizonyos számokban Immolater egy picit lehiggad és felhagy a blast beates szőnyegbombázással és lelassítja a tempót. A számok nagy része 3 és 5 perc között mozog és több tételben is megtaláljuk ezeket a kicsit atmoszférikusabb részeket. A soron következő Slave Parasite-ban is ugyanez a recept: 80% gyilkolás és 20% bólogatásra késztető belassulós rész.
A már sokszor emlegetett blast beatek egyébként nagyon feszesek, meglátszik az összes tételen, hogy Immolaternek ez a specialitása. Nem egyszer eszembe jutott róla a Revenge. Persze akik változatosságra, észveszejtő fillekre számítanak azoknak csalódniuk kell, ez egy primitív, mizantróp harci gépezet amit hidegen hagy az ilyesmi. Hatalmas villanásokra a többi fronton se számítson senki, itt csak az emberiség elpusztítása a fő cél. A harmadik atomrakéta az Oblivion Barrage nevet viseli, ez az album balladája, ahol Immolater felszínre hozza az érzelmesebbik oldalát…ami egy ordas nagy hazugság a részemről. Egy alig 3 perces bestiális villámháború az egész ahol még a szokásos kiállásnak sincs se híre se hamva. Voltaképp aki a stílus rajongója és idáig eljut a lemezben az már tudja nagyon jól, hogy mire számíthat a következő 5 trekkben. A többiek már amúgy is régen világgá mentek.
A világot nem fogja megváltani a Triumph, akik igazi rajongói a stílusnak azok is tudnak ennél még pusztítóbb bandákat/projekteket találni. Főleg az indiai és sri lankai szcénában akik szeretik még egy kis noise-zal is fokozni az emberirtást (Kapala, Tetragammacide, Genocide Shrines). Azonban az a harci helyzet, hogy én hatalmas rajongója vagyok ennek a stílusnak és mindennek amit reprezentál. Újat nem tudott mutatni de nagyon élvezetes volt meghallgatni mindkét albumot. Mindazok akik kedvelik ezt a háborúval és embergyűlölettel teli zsánert, nyugodtan vegyék fel a napszemüveget, tegyék karba a kezüket, akasszák a vállukra a töltényöveket és élvezzék a műsort.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Soha nem voltam háborúban és nem is szeretnék részt venni. Szerintem a gyilkosság akkor is gyilkosság, ha papírod van róla. Az ilyen zenéknek kellene bemutatniuk a nagyvilágnak, hogy nem fényes győzelmekről, hősökről és halhatatlanságról szól egy-egy csata, hanem fiukat elvesztő anyákról, beleket szaggató golyókról, szemeket fröccsentő repeszekről. Elszabadult, féktelen apokalipszis fájó őszinteséggel. Szerintem jó kis lemez.
Sajnos elég aktuálissá vált a téma, még azelőtt írtam, hogy elszabadult volna a pokol. Háborúban nem lehet győztesekről beszélni , minden ember aki a fronton elesik megismételhetetlen. A lemez szerintem is jó, a kritika után is sokat pörgött nálam.
Huh, igazi underground, s mit sem veszít aktualitásából.
Velős az anyag annyi szent és igen, sajnos most a téma is elég közelivé vált.