A Tulpa zenekar az utóbbi évek egyik legnagyobb hazai kedvence számomra. A jelen írás tárgyát jelentő lemez nem új abban az értelemben, hogy a banda digitálisan már tavaly és azelőtt megjelent két EP-je (amiről ITT és ITT már kifejtettem a gondolataim) kapott fizikai formátumot. Először a márciusi HammerWorld mellékleteként látott napvilágot, de időközben már digipak formátumban is elérhető lett.
No, ez adta az apropót, hogy ismételten megemlékezzek ezekről a kiváló szerzeményekről és felhívjam a figyelmeteket a bandára, mert be kell valljam, a két EP-s lelkendező írásom óta csak még jobban tetszenek a dalok. Mióta a lemez megjelent, nem kopik ki a kocsi lejátszójából, de a stream is folyamatos. További apropó még, hogy nemrég egy koncertklippel is kijöttek. Ja, és remélem, ha felkeltettem az érdeklődést, akkor örömmel olvassátok, hogy a tervek szerint még ebben az évben vinyl formátumban is kapható lesz a lemez
Arra azért itt az elején még szeretném felhívni a figyelmet, hogy ne gondoljátok, hogy megtartották az EP-k dalsorrendjét, hanem variáltak rajta és ezzel egy még hangulatosabb, gördülékenyebb albumot kaptunk.
Visszaolvasva mit is írtam anno, továbbra is tartom, hogy napjaink egyik legjobb hazai bandája (számomra legalábbis mindenképp) a Tulpa és amellett, hogy top zenészek alkotják, valami olyan dalszerzői képesség adódik az egyenlet végén, ami párját ritkítja. A Stand Your Ground itt is tökéletes kezdés, akárcsak a kettes EP-n, ám azt felül kellett vizsgálnom, hogy anno a Mislead-et alulértékeltem. Ez a dal az olyanok közé tartozik, amik szépen lassan kúsznak be a bőröd alá, beléd ívódnak a ritmusok, a harmóniák és nem tudsz szabadulni.
A The Hideaway-ről ugyanazt tudom ismételni, mint 2020-ban. „…a dal különleges, elszállósan építkező kezdés után berobban majd újra lelassul, kicsit elringat, utána újra felráz. Közben mindenkinek alkalma nyílik megmutatni, hogy mennyire király a hangszerén, s teszik ezt úgy, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá. Marci pedig nagyot énekel, de ez nem is meglepő szerintem senkinek. „ Annyival azért kiegészítem, hogy még jobban szeretem. A folytatás is hibátlan, a Greedy Eyes az első pillanattól kedvenc, a Down the Road We Go olyan különleges, hogy minden hallgatáskor ámulok.
A banda sajátja amellett, hogy kiváló hangszeresek és Székely Marci személyében egy remek énekesük van, a hangulatokkal meg a dinamikával is úgy bánnak a számaikon belül, ahogy arra kevesen képesek. És ugyanezt a lemez dalsorrendjén is. Az is tovább emeli a How To Create… ázsióját, hogy a végére sem ül le. Mekkora dal már a Paralyzed, vagy akár a záró Light of Day?
Na, nem lelkendezek tovább. Hallgassatok Tulpát!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
