Tygers Of Pan Tang Bloodlines

Tygers Of Pan Tang
Bloodlines

(Mighty Music • 2023)
Winci
2023. június 9.
0
Pontszám
10

Néhány év elteltével az idén új lemezzel jelentkezett a NOWBHM egyik – többekkel együtt szintén kultikus státuszba emelkedett – bandája a Tygers OF Pan Tang! A Mighty Music gondozásában alig egy hónapja jelent meg Bloodlines címmel a legújabb, immár 13. albuma. A néhány évvel ezelőtti LP (Ritual, 2019) is kiválóan sikerült, így nagy érdeklődéssel és örömmel vártam az újabb korongot. Amellett, hogy azt a CD-t ünnepi ajándékként kaptam a családomtól a zenéje és a banda munkássága miatt hamar a szívemhez nőtt. Nem véletlenül vártam mikor jön egy újabb Tygers Of Pan Tang-album! A klasszikus brit HM új hulláma olyan változatos volt már indulásakor is (csak a mai is aktívak némelyikét említve: Saxon, Demon, Iron Maiden, Diamond Head, Def Leppard, Praying Mantis… és a néhány évvel korábban startolt Judas Priest…), hogy azt az említetteknél valamivel „tengerentúlibb hangulatú” Tygers of Pan Tang csak tovább színesítette már az első lemezével (Wild Cat, 1980). A ’90-es évek klasszikus metal válságát ők is széthullással vészelték át és voltak, akik önálló úton vitték továbbá a Tygers Of Pan Tang zenei örökségét. De a zenekar magja, motorja Robb Weir gitáros dalszerző jellegzetes dallamai ennek a bandának a lemezein csendülnek fel. A banda vezetője úgy szervezte újra csapatot, hogy az immáron ~20 éve változatlan felállással és kiváló új dalokkal éli meg a zenéjük iránti érdeklődést. A csapat felállása: Robb Weir – gitár és vokál (1978–1982, 1999–től), Craig Ellis – dobok és vokál (2000–től), Jacopo „Jack” Meille – ének (2004–től), Francesco Marras – gitár (2020–től) és Huw Holding – basszus (2021–től).

A Bloodlines megjelenése egyfelől meglepett, noha vártam már a következő albumot. Másfelől a megfelelő időben nagy hírverést is kapott a netes és a közösségi felületeken. Már a borítója is lenyűgözött… noha semmi egyéb nem látható rajta, mint a Tygers Of Pan Tang borítóinak egyfajta reinkarnációja egy felénk rohanó vöröslő tigrissel. Ám, ahogy az a témában kompetens HM-bandához illik, még a single-nek (Fire on the Horizon) is megvan a témához kapcsolódó, mégis kicsit más borítója – a stílus kedvelói számára ez már eleve magával ragadó.

A zene maga klasszikus brit HM 44 percben – azzal a jellegzetes csavarral, amit ez a banda hordoz 1980 óta. A dallamokat sorra-műsra tészövi valami melodikus, ahogy említettem már amolyan „amerikai” hangulat. Mint Ozzy zenéjének hangzása, a mikor a tengerentúlon elkezdte újjáépíteni a karrierjét a Sabbath után, vagy amilyen melódiák a pl. a Saxon Inncoent Is No Excuse, vagy éppen Destiny lemezén hallható. Annak idején is kihallottam valami rokonságot pl., az amúgy vastagon heavy metalba öntött amerikai Y&T harmóniáival. S bár a zenészek is nagyon odateszik magukat az az új éra olasz származású énekesének, Jack Meille-nek ahangja egésze páratlanul szólal meg ezen a lemezen (is).

Ott tartottunk, hogy az album hanganyaga klasszikus NWOBHM a Tygers jellegzetességeivel. A lemezen, a számomra több dalnak is megvan egy korábbi Tygers-párhuzama, de hogy a fenébe lenne, egy ekkora életművel rendelkező banda esetében. Ám ahogy egyik lemez sem másolata egy előzőnek, úgy ez az album is hozott újabb színeket a munkásságukba. A hangzásában, keverésében szépen és egységesen szólal meg, viszont a dalok jól megválogatott sorrendjének köszönhetően az a folyam nem egysíkú. Egyik dal egy a következőhöz képest mindig máshogyan lüktet. Van, ami a gitárriffekkel adja meg a ritmust, másik a dobbal-basszussal kezdve teszi ezt. Vajon tud-e egy, a hamvaiból főnixként többször feltámadó klasszikus zenekar rossz lemezt készíteni, amikor ez a zenei stílus (minden ágával) kifejezetten sok új bandát mutat meg hétről évre? Ezáltal, néhány alatt mindig újjáéled az egész heavy metal színtér. Ennek a zenének hazánkban ugyan nincsen mainstream fóruma, és lehet, külföldön sem a rádiók vagy a tévécsatornák játsszák, hanem inkább a témakörrel foglalkozó podcastok. De az tény: a Tygers Of Pan Tang-et számos ország különbözői zenei lejátszási listái magasan jegyzik ma is A koncertjeikről a közösségi médiában fel-feltűnő setlistjeiket olvasva pedig némiképp irigykedve sorra hallgatom sorra az albumaikat!

Az Edge of the World igazán sejtelmesensejtelmes indul a szitáros pengetéssel,amifél perc után kemény heavy metalba fordul és már feltűnnek a majd a refrént kísérő riffek is. A zene pontosan alátámasztja a szöveg keltette hangulatot a különböző visszahangos effektekkel. A refrénre pedig mintegy semely terítő, ha megfeszítik szépen kitisztul a redőktől. Az egész dal ezzel a hullámázással hömpölyög, spanyolgitáros kiállással a nóta közepén, visszahangos gitársikolyokkal a háttérben a nyers váltott szóló előtt. A második dal az In My Blood gitárnyűvéssel indul, mint motorosbanda zaja, lüktetve folytatódik ahogy pattogó riffelésbe vált. A dobbal pontosan szinkronban játszó basszus vastagon aláhúzza a harapós gitárhangzást. Aztán jön némi talkbox-gitározás, ahogy az egéybként 30 éves Bon Jovi Livin’ on Prayer-e, előtt több, mint ~másfél évtizeddel a Nazareth csinálta a Hair of the Dog-ban.

A refrén is, a hasító kiáltásokkal. A refrén alatt tovább szól, alatta a dal gerinceként megismert dallamokkal, betör két szóló, két oldalt, eltérő, de mégis olyan „hagyományos” módon a gyorsan szaladó ujjak alatt. De nem virgázás a lényeg, hanem az összhangzat, amit hallunk! A jó időben megismert Fire on the Horizon lehetne akár a Judas Defenders of the Faith-én is (mint egy Freewheel Burning), anynyira penge. Gyors, speedes ütemek szólnak, a szlógitá(ok) különböző kellemes, vagy karcos megszólalásával. Még az ütemek végi gitárdallamok is olyan jellegzetesek, hogy első hallásra tudnám, melyik zenekartól hallom… Aztán jön a Light of Hope. Először, mint egy elszabadult úthenger megdörren, aztán felezős tempóban szólnak a lebegős gitárok. Jack Meille hangja újabb színnel gazdagodik ezen a lemezen (noha tudtam jól az előző albumról is, mennyire tónusra képes). A Back for Good tipikus HM-nóta (bár a fene tudja, ki mit ért majd ezalatt manapság), amivel lehet hergelni a közönséget. Alighanem meg is teszik a napokban a Skandináv körúton (óh, ti szerencsések)! Ez a dal lassan épül, ingerli a hallgatót, hogy a z á-á-ázást a negyedik ütemtől énekelje a zenekarral: az első versszak második felétől lehet együtt üvölteni.  Kapunk lehetőséget egy kis levegővételre és itt bukkan fel a fülben az, amit a kemény és dallamos amerikai vonaltól hallottam hajdanán (Y&T, Quiet Riot) Sőt, ez a dal teljesen elférne egy a ’80 és ’90-évek fordulóján kiadott Ratt, vagy Lion albumon is. Mindezt csak a leendő hallgatók orientációja végett jegyzem.  Nem hiányzik a melankólia is, de nem valami andalító módon kapjuk meg. A Taste of Love zongorajátka máris egy sivító gitárral társul, ez utóbbi el-elfoszlik, átadja helyét kihangosított akusztikus húroknak, aztán a folyamatos egymásra épüléssel egyre inkább vastag torzított hangzás kíséri a szöveget. A refrénben egy érdekes hangnem váltás lep meg. Majd újabb harmóniák hajlításával ismét elcsendesedik a nóta. Persze, hogy a végén egy magába feledkező gotárszólót hallunk. A Kiss the Sky ismét felrázza a hallgatókat. Lüktet, dobog, többszólamú egysoros refrénnel azt az érzést kelti, hogy az egyes szám első személyben énekelt történet a valami közepén még nem teljes, találjam ki velük együtt, ahogy hallgatom. A gitárok hol itt ott a másik oldalon tűnnek fel, megint egy újabb színnel megszólaltatva. Csak a címe és leírt szövege alapján a Believe menetelős ütemeire nem számíthat az ember. Olyan, mintha egy szikilaperemig ballagnék a borítót idéző lángoló égbolt alatt és ott tennék valami bizakodó fogadalmat.

Már a harmadik-negyedik dalban jelenik meg a talkbox-gitáreffekt, itt is a refrénben, és sosem tolakodó, nem uralja a hangzást, amit leginkább a karcos riffek keltenek. Nagyon szeretem azokat az albumokat, folyamatosan építkeznek, minden újabb dal hordoz valami apró meglepetést. Így jutottunk el a Bloodlines-on a korong legütősebb nótájához: a New Heartbeat-hez! A zenekar nem fukarkodik az ötletekkel, már a nóta első percétől a legjobb párhuzamos gitárjátékkal szórakoztat. Együtt táncol vele basszus, amíg egy elképesztően együtténeklős dallamos refrénbe fordulunk.  Nagyon fifikás, vagy inkább megkapóan ösztönös. Pont olyan, amit ezrek tudnak együtt énekelni már az első (második) hallásra! erős refrén, fogós dallammal. A versszakokat, szakazsokat mindig olyan gitárfutam zárja, mintha az sosem érne véget. Tudom, hogy az album utolsó dala következik, a Making All the Rules. Elegáns hangzással, lágy pengetéssel, a cinek fel-felcsillanásával induló dal témája is elgondolkodtató a tükörbe néző, felnövekvő, elszánt emberről, emberi kapcsolatokról. Az első versszak után megkapjuk a pillanatot, amivel, mint hömpölygő folyam teljesedik majd ki a nóta. De addig apró staccatók díszítik a lágy, már önmagában teljes zenét. Aztán a könnyed, lobogóként lengő szóló alatt ismét besűrűsödik a háttérhangzás, miközben halljuk „sticker than the blood” újabb és újabb sávokkal. Mégis olyan, mintha ezt tán élőben is lehetséges lesz eljátszani. A dal és a lemez a lemez aztán a refrén mondatával kicsit a hirtelen beálló csendben visszahangosan véget is ér. Klasszikus 2023-as HM-hangzással, 44 percben. Szorgalmasan jegyzek egy újabb albumajánlót, a számomra év lemezéről. Az év végére és alighanem meglesz az 5 is az idén, ha kedvelt zenekaraim híreit figyelem, A hallgatásával töltött hetek alatt a Tygers Of Pan Tang  új, Bloodlines című albuma meghódított. A számomra az egyik lett a 2023-as év legjobb lemezei között!

Szolgálati közlemény: néhány nap múlva a zenekar énekesével Jacopo „Jack” Meille-lel készült interjúnk olvasható itt, a Fémforgácson!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.