Az utóbbi napokban-hetekben sokan és sokféleképpen megemlékeztek Eddie Van Halenről (1955-2020) az írott és elektronikus sajtóban egyaránt. Számos különleges pillanatról olvashattunk, akár a gitáros életútjáról, akár a zenekar kiemelkedő lemezeiről. Eddie Van Halen minden rockgitárosra hatással volt, akár tudja, akár nem, akár bevallja, akár nem – és ezáltal minden mai rockzene hallgatóra is. Az általa forradalmasított játéktechnika (tapping) olyan tömény hangzást biztosít a hangszeres hármas megszólalásának, hogy azt kevesen tudták-tudják azóta is hasonlóan megtenni. Az alig néhány évvel később indult szinte évente feltűnő újabb zenekarok mind ennek a játéknak a bűvöletében alkottak: Dokken, Racer X, illetve Mr.Big, Extreme (George Lynch, Paul Gilbert, Nuno Bettencourt). A hazai térfélen pedig a Dokken-t és így az eredeti, 1974-ben alakult Van Halent számtalan dallamában 1990-től megidőző Sing-Sing-et (Csarnoki Antal/Abaházi Zoltán) is említhetem. Jól ismerték mind, a Van Halen jellemzőjét: a mindent kitöltő gitárjátéknak a szertelen basszussal és változatos dobbal az általában könnyed, szellős zenéhez illeszkedő tömör hangzását. A különböző stílusirányzatok egyre fokozott játéksebességre és technikai precizitására törekvő (sokszor csak jó iparos) gitárosai egyszerűen nem tudják túlszárnyalni azt a ’80-as évek elején megalkotott hangzást, amit a Van Halen összesen három hangszerrel volt képes elképesztően sűrítve megszólaltatni. Számos más csapat a telt hangzásra túlvezérelt, agyontorzított, ugyanazon hangszer több sávos megszólaltatásával tett elszánt kísérletet. Mit mondana erre egy másik műsorban a gluténháló szakértője, Paul Hollywood? „Nincs rá szükség”. A koncertfelvételek, mint a Tokyo Dome Live… is tanúsítják, hogy amit a stúdiófelvételen hallunk (leszámítva némi egyidejű billentyű szőnyeget), azt ez a csapat élőben is reprodukálni (volt) képes. És ez igaz a vokálokra is!
Alex Van Halen / Davil Lee Roth / Eddie Van Halen / Wolfgang Van Halen
A néhány év alatt minden egyes lemezével szakmai elismerést és hihetetlen népszerűséget elért Van Halen bátran újított a szintetizátor játékkal is, de nem cserélte le a gitárzenét. Bármilyen rövidek is a kifejezett szólók egy dalban (leszámítva az eleve szólóként eljátszottakat), valójában minden dalban végig pörög a ritmus/szólógitár. Az 1984 c. lemez elsőprő sikeréhez azonban kellett Diamond Dave is. A vörös latex-gatyájában a dob előtt spárgába ugró, oroszlánsörényét lobogtató énekes jellegzetes képére sokan emlékszünk. Ráadásul David Lee Roth azon kevesek egyike, akit a tudatmódosító szerek valójában tartósítottak. Esetében sosem egy széles spektrumú hangot, vagy a kiváló artikulálással átadott mély üzenteket díjaztuk, hanem egy olyan fesztelen-szemtelen, könnyed hozzáállást, amivel alig tud más gigasikereket átélő címlapsztori-énekes ilyen hitelesen szerepelni. Legalábbis anélkül, hogy maga ásná alá a népszerűségét. Saját neve alatt kiadott lemezein (1985-2003) aztán formabontó módon, egészen túlhajtotta ezt a hangzást, műfaji határokat alig ismerve. A Van Halen első zenitje után nem sokkal távozó Dave a zenekar nem kisebb sikerű Sammy Hagar-os korszakát követően 2012-ben egyszer csak visszatért! Bevallom, a Different Kind of Truth engem annak idején elkerült és a Japánban 40.000 ember előtt tartott, erre az albumra épülő koncert lemezét is később ismertem meg.
Ezzel jó ideig megfosztottam magamat számos élvezetes órától. Mit tud nyújtani még egy valóban legendás felállás* minden sikeren túl, kérdezhetnénk? Egyrészt egy láthatóan alig öregedő, inkább megérő csapat benyomását. Másrészt olyan fantasztikus örömzenélést, aminek a hangulatát – a video-megosztó portálok tanúsága szerint – sikerrel ragasztották rá az egyébként kissé fegyelmezett japán közönségre is. Harmadrészt pedig, mérhetetlenül professzionális előadást adtak egy továbbra is lokomotívként robogó bandától. Már a stúdió lemez borítója is erős volt, jól jellemzi, mit képvisel a Van Halen 2012-2013-ban: letisztult formákkal egy elegáns külsejű, egyszerű, mondhatni régies stílusú vonat mellettünk, és mi nagyon aprók vagyunk. Erős motívum a koncert lemez borítójának megállíthatatlanságot sugalló hatalmas hajója is (a turné plakátjáról).
Éjjelente órákra feledkeztem bele a színpadi négyes* erősségeit igazoló videókba: Eddie Van Halen – gitárvarázsló, az eredeti felálláshoz képest Michael Antony basszert 2007-be váltó Wolfgang Van Halen (Eddie fia), Alex Van Halen – dobos Diamond Dave – énekessel valóban 1:1-ben felelős az energikus lemez nagyjából minden hangjáért! Az eljátszott dalok listája kötelező iskolapéldákkal teli, megfűszerezve DKOT valóban legjobb dalaival. (Running with the Devil, I’m the One, Dance the Night away, I’ll Wait…). Emellett az első aranykor egyéb ikonikus dalai is felcsendülnek. (Hot for the Teacher, Panama, Ain’t Talk about Love). Lenyűgöző a számomra DLR energiája. A felvételek szerint gyakran összekacsint a gitárossal, ezalatt Wolfgang Alex-szel igazi örömzenét játszik. Bár a színpadi produkció valójában egy komoly szórakoztató műsor munkája, kihallom, hogy az új érás egyetlen DLR-os lemezen hasznosították az énekes önálló korszakából átmentett bohém hangulatot is. Szándékosan nem szóló karriert említek, mert a zenekarában (Steve Vai, Jason Becker, Matt és Gregg Bisonette, Billy Sheenan…) hatalmas formátumú hangszeresek fordultak meg. Ezért természetes, hogy mindegyikük hozzáadott értékét el kell ismernünk. Mégis, az a szertelen, sokszor hanyag és temperamentumos énekstílus, a laza szövetű szövegmondás nagyon benne van az DKOT hangulatában is. Eltelt néhány évtized és változott a világ is, így a korábban a David Lee Roth-t jellemző sokszor szexista és mégis szórakoztató stílus is megszelídült annyira, hogy a DKOT lemezen a női nemről és nem-ről szóló dalok (pl. a She’s the Woman) hiteles ám a korábbiaknál kevésbé szemtelen szerelmes daloknak tűnnek. Ezek a koncerten is erősen szólnak. A sorlemezt nyitó, vidám szövegű, önironikus Tattoo itt csak egy-két nagyágyú nóta után következhetett.
A Koncert hangulata egyszerre virtuóz és annyira gondtalan, mint pl. az Aerosmith Permanent Vacation-je (Everybody Wants Some…). A riói fesztiválok hangulata és zaja a sorlemezen és a koncerten is többször megjelenik egy-egy nóta kezdésében vagy aláfestésében. Hallatszik néhány jellegzetes Hendrix-motívum, majd a dalok között feltűnik a Deep Purple Smoke on the Water-je is, elegánsan beágyazva egy nóta végébe (keresse meg a hallgató!) és teljes terjedelmében elhangzik Roy Orbison-tól egy korai VH-lemezen is rögzített Pretty Woman-je, blues-osabban, mint valaha. Rendkívül jól áll Lee Roth-nak a dal, a japánok is megőrülnek ahogy az angolszászok is azoktól a pörgetett hangoktól, és feltűnik a nóták sorában egy santanás latin rock betét, lenyűgöző dobszólóval. Persze nem hiányozhat a Kinx egykori slágere, You Really Got Me is, ami a beat korszak után a Van Halen által lett globálisan ismert.
Az előadást színesíti, hogy a koncert előrehaladtával japánul egyre többet kommunikáló, nem csak domo arigató-kat kiáltó Diamond Dave még mindig kamaszos attitűddel éli át az élményt. Valószínűleg sokkal kevesebbet ugrált és futott már ezen a bulin, mint egy-két évtizeddel korábban, szabadmászó korában. Sőt (ismét a közönség soraiból felvett videókra támaszkodva) a koncert végén néhány dalra jószerivel sétára lassított a színpadon. Ám az utolsó, tényleg utolsó dalra, a Jump-ra belengetett hatalmas fekete-fehér kockás zászlót becsülettel hordozta. Ugrált, ahogy a közönség jó része is. Éneklése semmivel sem volt karcosabb, mint bármikor máskor. A Jump-ot szerintem a zenehallgató-médiafogyasztó világ ~70%-a jól ismeri. Emlékszem arra az időszakra, amikor a magyar rádió heti (egyáltalán nem rockzenére szabott 3 órás) kívánság műsorában legalább minden második-harmadik héten játszották, éveken át. Ehhez képest volt olyan szintén japán koncert, amikor ez a dal fel sem került a repertoárra. Itt azonban őrületes, csillogó konfettiesőben hatalmas ovációval zárja a jeles eseményt.
Ezt a négyest már biztosan nem látjuk a színpadon. A korongon azonban minden ott van, amit a szinte első felállásról (még ha egy másik, de több szempontból autentikus basszusgitárossal is) megidézni lehet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
