Varso
Finding Deaf Ears (2001)

Előző cikkemben felültem a nosztalgia-vonatra és úgy gondoltam folytatom a miskolci történeteket, lévén az after@all A.C.I.D.-je mellett a Varso bemutatkozó nagylemeze, a Finding Deaf Ears is idén lett húszéves. Az ő pályafutásukat majdnem a kezdetektől nyomon követhettem. Legalábbis a “hanghordozós” kezdetektől. Meg is van az összes kiadványuk (sajnos csak három adatott meg nekik), sőt anno még egy furán zöld színű pólót is vásároltam tőlük.

1999-ben jelentettek meg egy demót, Athletica Devla címmel, majd jött az első és eddig egyetlen nagylemez, ami jelen cikk tárgyát képezi. Utolsó hanganyaguk pedig a The Eastern Fashion EP volt 2002-ből. Aztán úgy döntöttek, hogy jegelik a zenekart, majd talán fel is oszlottak. Viszont pár napja vettem észre, hogy van facebook oldaluk, ami szerint reaktiválták magukat. Hogy ez mennyire komoly, arról fogalmam sincs, lévén a Findig Deaf Ears-t ez év április elsején tették fel a bandcamp-re és ezektől a fickóktól bármi kitelik. Elég csak megnézni egy 2002-es promó fotót és egy ideit. Nem úgy tűnik, mintha nagyon megkomolyodtak volna…

Varso 2002

Ahogy az after@all ismertetőmben említettem, a három miskolci prog. banda közül a Varsós srácokkal voltam legközelebbi kapcsolatban, hisz hárman is akkoriban jártak egyetemre, amikor én. Talán énekesükkel, Pál Viktorral dumáltam legtöbbet. Emlékszem, mennyire megtisztelőnek éreztem, amikor egyszer összefutottunk és felém nyújtotta a fülhallgatóját, hogy hallgassak bele valamibe. A készülőfélben lévő The Eastern Fashion EP egyik dala volt. És rögtön leesett az állam, hogy mekkorát fejlődtek a Findig Deaf Ears-hez képest. Pedig nem rossz anyag ám ez sem! A hangzását mondjuk szokni kell. Mivel szerzői kiadásban jelent meg, így a tagok finanszírozták a stúdiót is. Az egy dolog, hogy 3 nap alatt vették föl a Denevérben. De nem emiatt lett olyan, amilyen. Hanem amiatt, mert Töfiéknek fogalmuk sem volt akkoriban arról, hogyan kellene egy ilyen, nem épp szokványos muzsikának megszólalnia. Ők alapvetően a klasszikus fémzenei stílusokban (heavy, power, thrash metal) mozogtak otthonosan. A Varso pedig egy beskatulyázhatatlan, nehezen megfogható zenében utazott. Bár hatásaik érezhetők voltak, mégis már az Athletica Devla demón is egyedien szóltak. Vicces, vagy inkább tragikomikus, de a demo hangzása jobb volt a nagylemezénél. Hogy a sound mennyire játszott közre abban, hogy a Finding Deaf Ears végül önbeteljesítő jóslatként valóban süket fülekre talált, azt nem tudom. Nyilván a zenekar tagjai sem gondolták azt, hogy ezzel a zenével szélesebb tömegeket tudnak megszólítani. Számomra viszont mai fejjel, füllel hallgatva is frissnek tűnik a Varso zenéje.

Varso 2021

Király Attila basszusgitárjával indul a lemez, majd némi gitár, perka (darbuka) és dob is bekúszik, hogy aztán észrevétlenül átváltson az intro a Superfish-be. Viktor dallamai, kiejtése is rendhagyó, de valahogy mégis működik az ének. A zene pedig agyas, technikás, de nem magamutogató. Attila valóban királyul bőgőzik végig, a csapat legismertebb tagja, Kovács Attila (ex-Watch My Dying, ex-Superbutt, Sear Bliss) szintén érdekes, néha kifejezetten VoiVod-os dolgokat penget. Ráadásul az ő, igen elvont festményei díszítették az összes Varso kiadványt. Szegény Kozma Ricsi is okosakat üt, csak épp nagyon furán szól a cájgja. Szerencsére az egy évvel később kiadott The Eastern Fashion EP igazságot szolgáltatott a Varso-nak, mert az az anyag értő kezek közé került. Az after@all frontember Oláh Szabi házi stúdiójában vették fel és ezerszer jobban, arányosabban szól, mint a nagylemez! Egyébként szerintem amiatt is volt nagyon jó zenekar a Varso, mert a tagok zenei ízlése elég széles spektrumon mozgott. Anno Kozma Ricsivel beszélgettünk is arról, hogy neki mennyire tetszik a Paradise Lost, akkoriban a metalos arcok nagy része által agyonköpködött Host albuma. Ugyanis ő nagy Depeche Mode-os. Meg Sting-es. Király egyik nagy példaképe pedig az Atheist. Nem véletlenül alkalmazza ő sem előszeretettel a tapping technikát. A puerto rico-i Puya és a Mr. Bungle zenéjét pedig Viktor által ismertem meg. Aki egyébként Hedvig Sukar álnéven írt az egyetemi újságba. Lemezkritikákat is. Mai napig emlékszem a Metallica St. Angeréről írt, 85%-os ismertetőjére.

A zenei széleslátókörűségen túl a humor is jellemző volt a Varso-ra. Ha jól emlékszem pont az after@all cikkemben felemlegetett Miskolci Progresszív Metal Fesztiválos koncertjükön történt, amikor Viktor bejelentette, hogy most pedig a hamarosan megjelenő Meshuggah lemezről fognak játszani. És belekezdtek egy néma játékba, utalva a Nothing-ra.

2002-ben még nem voltak YouTube-os dalelőzetesek, csak annyit tudtunk akkor, hogy Nothing lesz a lemez címe. Amúgy akár játszhattak is volna Mesügét, hisz a Crowbar Broken Glass-ét gyakran eltolták koncerteken. A Finding Deaf Ears egyik legkülönlegesebb tétele az instrumentális ’akhi em gereħ, melyben Király mellé becsatlakozik Hudák Attila az Eclipse bőgőse. És varázsolnak a srácok egy kicsit a négy(öt)húrosokan, beindul a “tapping-malom” rendesen. A záró szerzemény címe magyar, viszont a dalszövege az Alföldnek is angol.

Nem akartam dalról-dalról kielemezni ezt az albumot, ez a megemlékezés pedig a nosztalgia miatt elég csapongó lett, emiatt bocsánatot kérek mindenkitől!

Aki anno nem részesült a Varso-élményben, az hallgassa meg ezt a korongot, mert a suta hangzás ellenére is egyértelmű, hogy előremutató zenét játszott a zenekar a kétezres évek elején!

Varso – Finding Deaf Ears (2001): 8 komment

  • boymester szerint:

    Elsőre azt hittem, valami étel van a borítón:) Meg ezek a promóképek…:) Kíváncsivá tettek… korábban nem hallottam róluk, köszönöm!

    • Armand szerint:

      Nem hallottál róluk? Te, hogy nőttél fel? 🙂

    • oldboy szerint:

      Szívesen! 🙂
      Biztos, hogy sokan vannak még rajtad kívül, akik anno lemaradtak róluk.
      Viszont a hazai prog. bandák sokat köszönhetnek Uzseka Norbinak, hisz ő már 20-25 éve is szívügyének tekintette a műfaj támogatását. És akkoriban tényleg szinte csak a Hammer-ből értesülhettünk a rock/metal zenei újdonságokról. Nekem pedig mázlim volt, hogy pont a kétezres évek elején jártam a Miskolci Egyetemre, így a városban akkor tevékenykedő prog. zenekarok számomra talán többet jelentenek a személyes ismeretség miatt. 🙂

    • Armand szerint:

      Valóban anno csak a Hammer volt az ilyen és hasonló zenéknek a (legnagyobb) hírmondója. De az olyan zenebolondok, mint én is, aki úgy mond egy országos szinten zajló kazetta másolgatós/cserélgetős hullámban voltak benne szinte első kézből értesültek a zenekarok aktuális dolgairól, stb… Számomra nagyon kellemes korszak volt, és mára már bánom, hogy ez elmúlt. (…..) Egy-egy ilyen csere alkalmával néha valóságos csemegék is felkerültek arra a kazettára, amit a zenekar, vagy az adott előadó nem igazán terjesztett máshol. Továbbá azt is bánom, hogy a költözések és egyenek során sok-sok ilyen kazettám elveszett.

    • boymester szerint:

      ARMAND: Csórón. Kínai walkman volt az első, amihez nagy nehezen szereztem három kazettát pár idősebb sráctól tizenéves koromban. Az egyik egy Black Sabbath válogatás volt, a második Ghymes Smaragdvárosa, a harmadik pedig egy újabb válogatás, amiről nem tudtam, mik vannak rajta (izgalmas nyomozás volt, mire mindet megfejtettem: volt rajta egy csomó régesrégi Slayer, Sepu, Metallica, Benediction és Cannibal Corpse, valamint a Picsától a Nyaljátok ki és a Szemben a bordélyház…:) CD, kazetta közelébe koleszos koromban kerültem, de ott a pénz nagy részét a zenegép nyelte el a törzshelyünkön. Ott azért volt minden. Főleg klasszikus rock. Ekkoriban leginkább a prog rock kezdett el érdekelni és ebben “mélyedtem” el egy jó pár évig, de nálam a 70-es évek volt a pótolni való…

    • Armand szerint:

      Nekem egy MK 47-es volt az első magnóm, aztán egy Videoton volt. Igaz korábban a fater szalagos Vermonáján ment a rock n roll. Én azt mondom, hogy olyan 10-12 éves koromtól hallgatok tudatosan rock/metal zenéket. 12 éves koromban volt egy kellemetlen balesetem, amiből kifolyólag 4 hónapig össze volt drótozva a jobb lábam. Így a nyár kellemes volt… mást nem igazán tudtam csak zene, olvasás, meg a rajzolás. Hogy mi volt az első kazettám… ezt szerintem már nem tudom meg mondani. De szerencsére az egyik haverom faterja nagy rock rajingó volt hatalmas lemezgyűjteménnyel, na ott is szólt a zene. Imádtam és imádom máig is. Igaz mostanában inkább a régebbi és hasonszőrű zenék felé kanyarodom vissza (’70.-as’80-as, ’90-es évek), a modern dolgok valahogy nem az én világom.

    • boymester szerint:

      Szívem vágya egy jó lemezjátszó és egy hálózati lejátszó…ha vége a felújításnak és bőg a kis doomster, akkor nekilátok félretenni rá és jöhetnek a lemezek, különleges felvételek… Egész kiskoromban erre vártam, most végre megtehetem majd (remélem). Én nagyon sokmindent hallgatok, de a Forgácsra csak azt szeretem hozni, ami ide passzol. Pl. kedvelem a népzenét (nem folk-rockot, hanem NÉPZENÉT), a reggaet (kizárólag a roots), hallgatok klasszikus zenét, magas minőségű felvételek miatt rengeteg jazzt és akusztikus zenét… Metal tekintetében ugye alapvonal a doom minden formája, mivel azt tartom a legmélyebb, legőszintébb és legősibb vonalnak. 70-es évek prog rock, 80-as évekből csak a thrash underground, 90-es évektől death és minden vegyülete…black metalt finoman kezdtem el, ahhoz nagyon jónak kell éreznem egy lemezt, hogy megszeressem.

    • Armand szerint:

      Nekem mostanában ritkán van időm teljes albumok meghallgatására. Inkább csak a hírekkel érkező dalok, előzetesek. Nálam egy 2 ajtós komódban sorakoznak a ki nem bontott, sosem hallgatott CD (melyek közül nem egy pár dedikált is), kazetták… zenét én ár csak digitálisan hallgatok, erre van időm.

Angertea, Mudi, Nís
október 22.