Tömör és velős kislemezbemutató lesz ez, de hát a punk világa már csak ilyen. Ők se szeretnek túl sokat kertelni, köríteni, egyszerűen az arcodba nyomják a mondandójukat aztán se puszi se pá, már itt sincsenek. Veterán csapatról van szó ebben a recenzióban, mégpedig a svéd Wolfbrigade ragadta meg a figyelmem. 1995 óta vegyítik a különféle stílusokat, leginkább a hardcore punk, crust és a Motörhead által képviselt rock ‘n’ roll az, ami rájuk a leginkább jellemző szokott lenni. Hét albummal örvendeztették meg hallgatóságukat, és idén sem feledkeztek meg rajongóikról a farkasokkal szimpatizáló likantróp punkok. 11 perces olcsó sörrel, elnyomott cigicsikkel és gázolajjal elárasztott EP-vel érkeztek, ami az Anti-Tank Dogs címet kapta. Szarjunk a nyári hőségre, vegyük fel a nehéz bőrdzsekit és rúgjunk ki a hámból.
Amint elkezdődik a címadó tétel, vagyis az Anti-Tank-Dogs rögtön meg is állapíthatjuk, hogy a fentebb említett stílusok, behatások most is tiszteletüket teszi. Mikael Dahl vokáljában egyszerre ott van Lemmy és egy mindenkit leigázni akaró mohikán frizurás punk egyvelege. A többiek is hozzák a „kötelezőt”, vagyis az egyszerű, primitív de hatásos és ütős primitív hardcore keveredik a rock ‘n’ roll lazaságával. Jocke Rydbjer és Erik Norberg gitárjátékában nincs semmi fölösleges flanc, egy egyszerű de nagyszerű riff követi végig az első számot. Johan Erkenvåg basszusa meghúzódik a háttérben, ha nagyon figyelünk még talán el is kaphatunk belőle egy-két hangot. Tommy Storback feszesen, dühösen, nagy vehemenciával püföli a bőrt.
Erről meggyőződhetünk a következő, Brainruler címre hallgató dalban, ami vérszomjas és ha lehet mondani, még primitívebb felfogással készült szám. Egy anarchia jelekkel, sörrel, vérrel és hányással teli útszéli kocsma jut róla eszembe, ahol tarajos fiatalok teremtenek egymással közelebbi kapcsolatot a színpad előtti pogó által. Végigkíséri ezt a dalt is a szám elején megtalált gitártéma, nincs is szükség többre. A több mint 5 perces Necronomion egy atmoszférikus felvezető után indul el középtempóban, itt is megjelenik Lemmy bácsi a lazább riffel. A refrént simán együtt lehet ordítani vele, slágeresebb, bulizósabb számról van szó. Mikael vokálja talán itt hasonlít a leginkább arra a tipikusan rekedtes, alkoholtól, cigarettától megfáradt hangra, amit már jól ismerünk. És talán itt tehetek egy istenkáromlással felérő vallomást, hogy nem vagyok a brit őscsapat nagy rajongója. Sose tudott igazán lekötni a zenéjük, mindig ha őket hallgattam az járt az eszembe, hogy hány millió érdekesebb lemezt hallgathatnék most.
Itt viszont mindezt csak 11 percben kapom a Wolfbrigade EP-jén, ráadásul egy kicsit vadabb, véresebb tálalásban. Az előző albumjaikon általában dupla ennyi időtartammal rendelkezik, és ott már kezdek megcsömörleni a végére. Én a hardcore-ban a végtelen dühöt, a mindenen és mindenki átgázolni képes energiát keresem, ami engem is arra késztet, hogy kimenjek az utcára és pofánvágjam az első szerencsétlent, aki az utamba áll. A Wolfbrigade-től ezt lightos formában, kicsit lebutítva, de megkapom. Sose ők voltak az elsők, akiket előveszek, ha ilyen muzsikára vágyom, valamiért mégis mindig kénytelen vagyok lecsekkolni az új anyagaikat. Ugyanis egy olyan stílust képviselnek, olyan zenét játszanak, ami képes volt anno összehozni a punkokat és a metalosokat. Ez meg már önmagában is tiszteletreméltó dolog. Európában az Agipunk Recrods adja ki az Anti-Tank Dogs-ot, augusztus 12-én jelent meg a korong.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
