Videójátékok, filmek és könyvek tekintetében elsöprő győzelmet arat a II. világháború bemutatása az elsőhöz képest, melyről jóval kevesebb felvétel és információ maradt fennt a történelem sötét időszakaira kíváncsi emberiségnek, abban viszont a legtöbb szakember egyetért, hogy a Nagy Háború semmivel sem volt barátságosabb és humánusabb, mint utódja. Míg a második világégés során fokozatosan vette át a gyeplőt az emberek kezéből a technika és a sorra megjelenő új fegyverek, addig ebben az időszakban a szemet szemért küzdelem volt a legpokolibb, amit a résztvevők átélhettek. Élet-halál harc folyt a megszerzett méterekért, a géppuskákkal pedig jellemzően épp annyi embert vertek agyon, mint amennyit lelőttek. Itt jelent meg először tömegesen az úgynevezett shell shock, idegsokk nevű mentális betegség, melyhez hasonló tüneteket korábban csak a 15. századi tömegkatasztrófáknál jegyeztek le (például a londoni tűzvésznél). A katonák olyan szörnyű dolgokat láttak, éltek át, melyek gyakorlatilag beleégtek az agyukba és ezeket nemcsak álmaikban, hanem ébren is folyamatosan lejátszották maguk előtt. Ezek a képek legtöbb esetben csonkolásról és halálról szóltak, melyeket még egy rémálom után sem egyszerű feldolgozni. A lövészárkok mélyén sárba taposott holttestek, a mérgező gázok és a folyamatos sikolyok gyakran a teljes idegösszeomlásig juttatták a harcosokat.
Mindig is úgy véltem, hogy a történelmet nem tanulni kell, hanem tanulni belőle, hogy borzalmai ne ismétlődhessenek meg. Így kifejezetten jónak tartom az olyan dolgokat, amik emlékeztetnek arra, milyen következményekkel járhat az eszetlenség, a hatalomvágy és az ostoba parancskövetés. Ha filmek terén nincs is olyan nagy választék, azért zenéből akadnak egész jó próbálkozások ilyen célzattal, mint például az ukrán 1914 nevű formáció, akik immár harmadszorra visznek minket kirándulni a Senkiföldjére. Mindezt nem is akárhogyan, mivel a csapat eddig megjelent két kiadványát is a háborús pusztítás zenei megtestesülésének tartottam. A Bolt Thrower és a korai Asphyx energiáit tolták bele a fekete fémbe, hogy minden förtelmet a hallgatóság elé tárjanak és hamarosan a siker is elérte őket. Szinte hihetetlen, de még ezt is meg tudták fejelni újdonságokkal és minden eddiginél változatosabb, kimunkáltabb lemezzel, ami közel 60 percen keresztül sem válik unalmassá, hétköznapivá. Konkrétan már az intróként szolgáló szerb dalocska hallatán érezzük, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj (Tamo Dalenko szerzeményének rengeteg nemzeti érzetű feldolgozása készült nálunk is). Eldördülnek Gavrilo Princip lövései és kezdetét veszi az áradat. A híressé vált merénylő fejében utazhatunk tovább a fura címmel ellátott FN .380 ACP#19074 esetében is, ahol már felütik a fejüket az említett újítások. A csapat minden eddiginél komolyabb szerepet szán a szimfonikus háttérnek, valamint érezhetően tettek egy lépést a melodikusabb halálfém felé. Persze különösebb dallam orgiára nem kell számítanunk. A korong javarészt maga mögött tudja a korábbi old school hangzást és teljesen modernnek hat, a gyakran a lendületet is megszakító korabeli bejátszásokat pedig annyira szorították vissza, hogy tényleg a hangulatot szolgálják. Kifejezetten megtalálták az egyensúlyt a black metal harmóniák, a death aprítások és a doomos lassulások között annak megfelelően, amit az épp elmesélni kívánt történet megkövetelt. Igazi precíziós óraműként tombol ezen a korongon az extrém metal, a csapat alaposságát, témában való elmélyülését pedig mi sem jellemzi jobban ennél a lehetetlen dalcímnél… Ez volt a Ferdinánd főherceggel és feleségével végző lőfegyver száma.
Igen, itt valós történelemről és történetekről van szó, ahogy azt a zenekar már korábban nyilatkozta: a dalszövegeket hadszíntéri beszámolók, katonák által írt levelek alapján készítették el különösebb cicomázás, hozzáadás nélkül. Ehhez kapcsolódó újabb változás azonban, hogy a lemeznek és a tételeknek igyekeztek olyan végszót adni, ami meghagyja nekünk a reményt arra, hogy a pokolból van kiút, a megváltásra van lehetőség. Ezt kívánja szimbolizálni az egyébként mutatós borító is, melyen egy katona a Halálhoz könyörög megszabadításért, ám az elutasítja arra hivatkozva, hogy élnie kell. A története nem tűnhet el a semmiben, tovább kell adnia.
A hosszú, gyakran 7 perc környékén mozgó tételek tehát alapos kidolgozáson, tervezésen estek át, a végeredménybe pedig igazán nehéz belekötni még akkor is, ha egyben valóban megterhelő ez a játékidő. Kiváltó példa erre a lemez „legdoomosabb” szerzeménye, az …And A Cross Now Marks His Place, hiszen a lassulások egy igazi szakértőjét, Nick Holmest (Paradise Lost) hívták meg vendégeskedni. A rövid tiszta ének és a hatalmas riffek, témák itt szinte már bűnös élvezetté, valós slágerré változtatják a banda zenéjét anélkül, hogy egy pillanatra is kikerülnénk a háború fertőjéből.
Nem is emelnék ki hirtelenjében több dalt, mert minden hallgatásnál újabb kedvencet avatok jelenleg. Tételről tételre érkeznek a különböző érzelmek, a kezdetben lelkes, később kiábrándult hősök, akiknek érdemes utánanézni, utánajárni, mert minimum tanúságul szolgál a sorsuk. A legtöbb szerzemény ugyanis bőven rejteget extra tartalmakat, utalásokat, legyen szó egy korabeli indulóról, egy leheletnyi dallamról, ami a főszereplő származására utal. A szégyenletes tettek megelevenítése ráadásul nem sorolható be egyik oldalra sem: itt minden nemzet nyakig benne volt a kegyetlenkedésben.
Rettentően szimpatikus számomra az is, hogy a csapat mert újítani és még tovább tudott fejlődni. Viszont úgy érzem, hogy ezzel teljesen kihozták a maximumot ebből a témából és most már határozottan érdekelni fog, hogy merre megy tovább a gépezet. Remélem trilógiában gondolkodtak, mert abban az esetben ez egy katartikus lezárásnak tekinthető. A lemez végén hallható újabb régi „nóta”, ami egy katona sírfeliratának szövegét tárja fel előttünk, méltú búcsú lenne a Nagy Háborútól.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
