Adarrak
Ex Oriente Lux

(Satanath Records • 2021)
boymester
2023. február 10.
0
Pontszám
8

A grúz Satanath kiadó előszeretettel bombáz minket soha véget nem érő kiadványtengerével, ami komoly kihívás elé tudja állítani a szerkesztőséget. Alapvetően egy egész évet ki lehetne hozni csupán az általuk megjelentetett anyagokból, bár ez igazán unalmassá válna. Ilyen mennyiség mellett azt gondolhatnánk, hogy nem igazán válogatnak az anyagok között, de ritkán hallani olyan a szárnyaik alatt megjelent albumot, amit ne lehetne legalább hallgathatónak titulálni. Általánosan jó, időnként pedig kifejezetten kiváló bandákat tudnak a felszínre hozni, a mennyiség titka tehát nem a minőség lejjebb adásának, sokkal inkább annak köszönhető, hogy a világ számtalan részéről érkező zenekarokat tudnak támogatni. Rengeteg bemutatkozás, első lemezes csapatot karolnak fel, amelyek miatt mindig megéri böngészni bandcamp oldalukat is, ahol gyakorlatilag meg is lehet hallgatni az összes produkciót. Ez mellett rendszeresen landol a digitális postaládámban több gigás pack tőlük, amin belül már nem is szoktam különösebben szelektálni, csak random elindítani valami jó muzsikát… Így került az utamba a szingapúri Adarrak nevű fiatal, de tapasztalt zenészekből álló brigádja, akinek az Ex Oriente Lux jelentette az első lépcsőfokot a pályafutásában.

A csapat ennek megfelelően mindet (is) bevet azzal kapcsolatban, amit a metalról gondolnak, gondolni vélnek. Eléggé le kell sarkítani ahhoz a zenéjüket, hogy pusztán melodikus death metalként hivatkozzunk rájuk, de ez adja a produkció legmasszívabb gerincét. Ahogy említettem, tapasztalt zenészekkel van dolgunk, de talán helyesebb lenne a képzett kifejezés, hiszen az első nyilvánvaló hatás az Ex Oriente Lux esetében a progresszió. Törtelt ritmusból, tűpontos váltásból ugyan nem kapunk percenként tucatnyit, az ő esetükben inkább a kalandosabb dalszerkezetek és finoman kimunkált gitárszólók jelzik ezt a csapásirányt. Szintén a kísérletező kedv számlájára írhatjuk a stílusok közötti merészebb ugrálásokat, még ha azok nem is mindig szolgálják a lemez egységességét, gördülékenységét.

A nyitó Final Ethos Demise ezekből még csak keveset csepegtet: két énekhang, egész jól megszólaló, dinamikus lüktetések és kifejezetten melodeath slágeres hozzáállás jellemzi. Tökölés nélkül ránt magával a szakadékba egy teljesen korrekt aprítással, ami után kifejezetten meglepőnek hat az Into The Abyss jóval megengedőbb dalszerkezete. Akad itt klasszikus ízű riffre morgó death/doom, egy adag modern groove, komolyabb progresszív törekvés. Részemről izgalmasabbnak hatott a dolog és bíztam is benne, hogy ebbe az irányba halad tovább a lemez. A Mette sem állt meg a stíluskavalkáddal: hagyományos heavy metal és jó adag thrash vegyül az említett fősodorba, azonban olyan kis „üvegszilánkon lépkedős” dal lett, ami után a Bereft göteborgi death metalja középszerűsége ellenére is jól esett. A leghosszabb, Withering című dalban aztán helyreállt a világ rendje, a csapat is kitalálta, mit akar játszani és mindezt profin kivitelezni. A Through The Fabric Of Time nyers halálfém, amibe a tiszta ének rondít bele (ez egyébként több helyen is felesleges), ezt a Beneath The Vault Of The World esetében szerencsésen elkerülték. Végül egy instrumentális kalandozással fejeződik be a korong (Fire Will Cleanse), ami rávilágít arra, hogy ebben a zenekarban sokkal több van.

Az Adarrak erőssége a zenészeiben rejlik, akiknek a fejében még nem teljesen tisztult le a kép arról, hogy pontosan milyen zenét is szeretnének játszani. Ha tehetném, én mindenképp a progresszív irányba terelném őket, ahol a tiszta vokál helyett még több zenei résszel találkozhatunk. Meglehetősen jól sikerült vendégkeket is meghívniuk az albumra, akik néhány gitárszólóval toldották meg a végeredményt (Nicholas Chang, Marty Friedman, Edmund Quek) és szépen be is integrálódtak az összképbe. A kiadványt a zenekar bandcamp oldalán tudjátok meghallgatni.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.