Anguish Sublime
Maelstrom Imperium (2020)

Őszintén gondolom, még ha nem is jó hallani, hogy a 20. század ellőtt minden puskaport. Remélhetőleg igaz ez a háborúkat illetően és remélhetőleg nagyot tévedek a művészetek tekintetében, legyen szó filmről, könyről, vagy esetünkben zenéről. Nem egyszerű újat mutatni, ezért az utóbbi 20 év a retrózás, feltámasztás, újraélés irányába terelődött el. Gyakran próbálnak zenekarok két már meglévő stílus összeolvasztásával, gondolván, hogy valami váratlan sül ki belőle, de ezek többségében vagy aránytalanul kétpólusú végeredményt szülnek, vagy valaki már rég megelőzte őket. Ettől függetlenül persze a minőségről lemondani nem szabad, de az újat várni, keresni már sokkal méretesebb kihívás, mint teszem azt az előző évszázad második felében. Ilyen helyzetben könnyű belefutni, főleg a metal területén igazi időkapszulákba, amikről gyakran meg is szoktunk emlékezni. Egy-egy évtizedig, vagy pár évig tartó tipikus hangzások lenyomatai ezek, amelyek meglehetős késéssel kerülne a közönség elé. Ennek gyakran vannak személyi, pénzügyi, esetleg művészi okai, de előfordul olyan is, hogy mindhárom eshetőség közre játszik. Nem tudom mi lehetett például a gond a szerb Anguish Sublime esetében, mivel a duóként indult projekt már 1998 óta létezik, de a bemutatkozásukra néhány kisebb próbálkozás után mostanáig kellett várni. Aleksandar CrnobrnjaCrni” és Takács Árpád mellé az egyértelműen magyar Ispán András is beszállt 2008-ban, hogy felpörgetve az eseményeket hat év alatt összehozzanak egy EP-t. Ennyi idő alatt rengeteg hatás zakatolhatott végig a formáción, aminek meg is lett a lenyomata novemberben megjelent Maelstrom Imperium című nagylemezükön, amit ismét duóban rögzítettek. A rengeteg időveszteség nem dicséretre méltó, de ahogy az elmúlt évtizedeket dalokba foglalták és az elemeket egybe gyúrták, az mindenképp.

A lemezen kissé visszafogott, ezredforduló környéki hangzás fogad, ami már maga egy időutazás, a zenekart bemutató oldalon pedig a melodikus death metal jelzővel találtam szemben magamat, ami természetesen csak részben fedi le a valóságot. A finom gitárhangok nem érvényesülnek igazán, a keményebb témák pedig tompán puffognak ahhoz képest, amekkora erő lehetne bennük. Az egyébként gyönyörű és sejtelmes borító alatt ugyanis nemcsak tipikus északi menetelést hallhatunk, hanem egy nagyon szép korképet. A 90-es évek második feléből ragadt itt egy adag My Dying Bride érzés dallamosabb lassulások képében (nem véletlenül dolgozták fel a zenekar Thy Raven Wings című dalát), de akadnak húzósabb groove, thrash, gótikus rock és hagyományos heavy metal elemek is. Mindezek évek alatt csiszolódhattak össze, mert az egész lemez egységes képet mutat, mintha midezek soha nem álltak volna külön egymástól. A végeredményt egyértelműen atmoszférikus death metalnak tudnám titulálni, amiben fel-fel tűnik a doom is, de a jellemző középtempóból kiindulva ez nem olyan erőteljes.

Az anyagot leginkább a gitármunka minőségével tudnám jellemezni, mivel ez a legmegkapóbb. Innen-onnan ismerős dallamokkal is találkozhatunk, de az jutott eszembe az átlagosan 6 perc környékén mozgó dalok hallgatása közben, hogy egyszerűen ezeket a szerzeményeket lehetetlen nem szeretnie annak, aki az elmúlt évtizedeket a metal zene közelében töltötte. A Malestrom Imperium akár az elmúlt időszak zenei összegzése lehetne a death metal tekintetében, ahol megfér egymás mellett a húzós riff, a dallamos gitárjáték, a kézzel fogható, játékos basszus, valamint az időnként szárnyakat varázsoló billentyűk. Hallva a My Dying Bride feldolgozást mindössze egyetlen területen maradt hiányérzetem a már említett semleges hangzás mellett: ez pedig az ének. Nem a változatosságra panaszkodnék, mivel akad itt hörgés, kis károgás, suttogás, narráció… Inkább arra, hogy Árpád tiszta éneke számomra kicsit kevés. Sokkal több van a torkában, amit szívesen meghallgattam volna. Persze lehet, hogy nem jöttek a hozzá kapcsolható minőségű dallamok és ezért került a háttérbe. Ebben az esetben nem is akkora probléma. Ahol ez kevésbé érződött, az a Mesmerized In Asphyxiated Delight, Under The Lunar Blaze kettőse, amelyek a kedvenceim lettek a lemezről.

Minden esetre rég hallottam ennyire gördülékeny, egységében kellemes anyagot, ami a múltat hozza közelebb hozzánk. Egyaránt tudom ajánlani az anyagot a régmúlt In Flames fanatikusainak, a My Dying Bride kedvelőinek, de még egy Opeth hallgató is megtalálhatja benne a maga számításait annak ellenére, hogy újdonságot nagyítóval sem találhatnánk benne.