Jelen emberiség létezése óta talán még sosem állt ennyire távolt az Anyatermészettől. Az anyag fogságába zárt individuumok lelkére kiülő modern világ mocska, oly mód megfertőzte azt, hogy a bölcsőt jelentő világot már idegennek, sőt félelmetesnek, ijesztőnek ítéli meg. Hangzatos, de üres frázisok mögé bújva, vagy éppen teljes mértékben életidegen mintákat, eszméket követve mintsem sejtő módon, halad a jól kitáblázott vesztőhelye felé. Ezért nagyon üdvösen hatnak az olyan alkotások, amik a természethez, annak misztikus és örök szépségéhez való visszatérést, vagy éppen az anyag- pénz központú világ elvetését jelöli ki hitvallásuknak. Ezt hivatott betölteni a svájci Cân Bardd epikus-atmoszférikus black metal zenekar is. Pontosabban, a név mögött megjelenő zenész Malo Civelli. A projektet 2016-ban keltette életre az akkor 18 éves fiatal muzsikus. Alig egy évre rá már el is készült a közel hetven perces Nature Stays Silent címet viselő első anyagával. A 2018-ban a német Northern Silence Production megjelentetésében debütált albumot nagyon jól fogadta a nagyérdemű. Malo-t, a felvételnél, Dylan Watson dobos segítette ki. Egyébként minden más hangszert maga kezelt. A keverését Sojourner-ből ismert Mike Lamb végezte, mielőtt még Malo leszerződtetett volna az említett kiadóhoz. Viszont a dalokkal ellentétben, sajnos a felvétel minősége nem igazán volt megfelelő. Mi sem bizonyítja a zenész fiatal lelkesedését és alkotási vágyát, mint hogy rá egy évre meg is jelentette a második, The Last Rain címet viselő albumát. Itt már szerencsére helyére került a hangzás, és tapintható volt a zenei fejlődés is.
Sejthető volt, hogy Malo lép egy szintet a következő kiadványa kapcsán. Az elmúlt években élőzenészként is szerzett tapasztalatot, és két lemezzel a háta mögött komolyabb jártasságot szerzett a zeneszerzés, stúdiózás terén is. Mivel az előző két koronggal már elnyerte a rajongók (nem utolsó sorban a kiadó) bizalmát, így egy komolyabb kiadványra számíthattunk, és persze nem is csalódtunk! Idén novemberben jelent meg a Devoured by the Oak címet viselő harmadik nagylemez, ami szintén Northern Silence gondozásában látott napvilágot. A kiadó igen pofás verziókkal örvendeztette meg az új lemez iránt érdeklődő rajongókat (amikből a szigorúan limitált kiadványok még az előrendelési szakaszban elfogytak. Azonban a véget nem érő járványhelyzet miatt a fizikai formátumok megjelenése jó egy hónapot csúszott). Cân Bardd a két korábbi album kapcsán is nagyon impozáns, gondosan megválogatott borítóval jelentkezett, viszont Devoured by the Oak ezeket is felülmúlja. A csodálatos kép, a német művész Michael Handt munkájának az érdeme (megéri ellátogatni az oldalára, mert elképesztő alkotásai vannak). Az igényes kivitel alapvetően megadja a hangulatot egy természetközpontú zenénél, így fontos része a produkciónak. Viszont, a zenei tartalom is kellően izgatott várakozást tudhatott magáénak. A októberben közzétett, igen szép képvilággal megtámogatott Une Couronne de Branches dal, valóban egy rendkívül ígéretes munkát harangozott be.
Való igaz, hogy a zenei összkép és a dalszerzés kapcsán is érezhető ,hogy az új produkció egy érettebb formát mutat. Zeneileg is komplexebb az elődéinél. Lambert Segura vendégmuzsikus hegedű játéka, valamint vendégkórus gazdagítja a repertoárt. Malo-t továbbra is DylanWatson segíti ki a dobok terén. Ezt leszámítva az összes többi hangszert az ifjú muzsikus kezeli. Érdekesen hatottak a szinte ambientes tételek, mint a felvezető Echoes of the Moss, vagy a Spleen by the Pond. Úgy egyébként, a dalok súlyosságát mind az akusztikus, mind az egész autentikus hangzású billentyű témák egyaránt könnyítik. Szinte az összes dalban fellelhetők az atmoszferikus kiállások, amik kellemes összképet adnak a kemény futamokkal, Malo harsogó vokáljával kiegészülve. Viszont dinamikából sincs hiány! Szerzemények továbbra is nyolc-tíz perc körüliek, amiket én nem feltétlenül tartottam indokoltnak. A Devoured by the Oak-on szereplő dalok mindegyike egységes színvonalat képvisel. Talán az egyik legemlékezetesebb nóta a lemezről a már említett Une Couronne de Branches. Az album címet viselő Devoured by th Oak a természetbe történő visszatérés megnyugtató érzéséről szól. Amikor az ember a háta mögött hagyja a gondjait, a város zaját, és végre észreveszi a természet apró szépségeit. (Ez Wass Albert egyik meséjére emlékeztetett a „látó emberről”, aki ha belép a természetbe nem a haszonforrást látja, hanem annak mesés szépségét. Annak megnyílik a természet igazi valója). A művész két részre bontotta a koncepciót. Valahogy nem igazán éreztem az első és második rész kapcsolatát, vagy szükségszerűségét, hogy két fejezetre legyen bontva. A Számomra az egyik legkellemesebb darab az album záró tétele a Linnéa Lindqvist énekesnő szereplésével kiegészült akusztikus szerzemény a Blomsterkransen. Örömmel vettem volna a több dalban is szerepel női ének, ha már felkérték erre a számra, akkor igazán alkalmazhatták volna több helyen is. Színesebb lett volna tőle a produkció.
A bizonyos „harmadik” lemez sok esetben vízválasztó egy zenekar életében. Ugye az első lemezen még van ötlet, lendület, amiből jut a másodikra is. De a harmadiknál már megmutatkozik, hogy ez valóban egy tartós kreatív alkotói folyamat, vagy ki is írtak magunkból minden érdemlegeset. Viszont alakulhat úgy is, hogy megérik a folyamat, a zenészek gazdagodnak tudással, tapasztalattal. A jó visszajelzések motiválhatják az alkotót, ezért nagyobbat mer lépni a „harmadik” kapcsán. Így nem a kifulladás, hanem az beérés lesz a jellemző karakter ami eszünkbe jut. A Devoured by the Oak -ra vonatkoztatva az utóbbi zenei pályafutás az érvényes. Lemezről-lemezre érződik a zenei fejlődés, összetettebb dalszerzés. Helyükre kerültek olyan dolgok, amik a korábbi albumokon még nem igazán passzoltak az összhatásba. Hiányoltam az igazán slágeres, fogós riffeket, de a dalok mindegyike teljesíti a stílus elvárásait. A hangzásra sem volt panaszom. Viszont, nem mondanám kiemelkedőnek sem. Számomra a cinek összemosódtak, a gitárok hangja középre tömörül, ami hosszabb hallgatás után a „maszatos” hangzást érzetét keltette bennem. Viszont, pozitívumként kiemelném, hogy a vokál és az akusztikus hangszereknek szép volt a rajzolata. Talán lehetett volna egy kicsit rövidebb a játékidő. A hosszú dalokat nem feltétlenül tartom jónak, mert emiatt elveszhet az éle a közlendőnek. Néha nem tudtam a közel tíz perces számok közben, hogy pontosan hol is tartunk. Ezek ellenére, a termékeny művészi áramlattal rendelkező Cân Bardd ismét egy nagyszerű albummal jelentkezett. Természet központú, áhíttatott alkotás mely nem hiányozhat egyetlen stílus iránt elkötelezett rajongó gyűjteményéből sem. Az anyagot a videómegosztó mellett a bandcamp oldalukon is meghallgathatjátok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
