A magány és a nihil gyakori témakörei az itt górcső alá vett albumokban, kiadványokban. Repülnek sokszor az elvontabbnál elvontabb jelzők, szuperlatívuszok amelyik egy idő után élüket vesztik és jelentéktelenné válnak, pont ahogyan mi is. Nem tagadom, én is sokszor „bűnös’ vagyok ilyen téren, használom őket bőszen. Limitált szókincsemről kiállítva a szegénységi bizonyítványt, azonban néha akadnak olyan alanyok, akik tényleg megérdemlik ezeket a jelzőket, mert képesek úgy megfogni, értelmezni ezeket a fogalmakat, élethelyzeteket, hogy az még a legnaposabb virágos rétre is elhozza a mindent elárasztó szurkot és kátrányt. Itt jön képbe a Texas állambeli Crawl, amely Michael A. Engle egyszemélyes depresszív horror showja. Egyedül és egyszerre(!) kezeli az összes hangszert és samplert. Dob, basszus és torok. Ennyi kell ahhoz, hogy a Crawl egy jó időre beköltözzön a lelkünkbe, agytekervényeinkbe. 12 éve aktív a Crawl, de nekem csak a Leviathannel közös megosztott kiadványának révén köszönhetem az ismertségünket. Mély benyomást tett rám az ott hallott dal és beleástam magamat ennek az entitásnak a diszkográfiájába. Nem bántam meg, letaglózóan sötét blackened dungeon doom ez, ami a legvidámabb szívekbe is borút és sárral bevont letargiát hoz. A 2019-es debütálás, a Necrotic Fear után, most újra elhozza a nyomor szimfóniáit a Crawl. A Damned koporsóba tesz és örökre rád csukja annak fedelét.
A Renaissance Of Worthlessness nem ront ránk, hagyja, hogy szépen, lassan körbevegyen minket a fojtogató métely. Nem lehet menekülni tőle, a mélyről jövő hangok és a természetesen öblös hangzású dobok, cinek komor korommal töltik fel a frekvenciákat. Mindenhová beáramlik ez a nyugtalanítóan sűrű iszap és nincs hová menekülni előle. Olyan hangzással van dolgunk, amely tényleg elhiteti velünk, hogy egy várbörtön borzalmas kínzókamrájában vagyunk, amelynek falai nemhogy boldogságot nem láttak, de még csak az optimizmus és a jóindulat legkisebb szikráit sem. Klausztrofóbiások vigyázzanak, mert ezek a falak egyre csak közelítenek, ahogy haladnak előre a percek a számlálón, miközben ezernyi, nyálkás, vérszívó pióca árasztja el meztelen, megcsonkított testünket.
A háttérben különféle nyikorgó hangok, szélfútta jajveszékelések, suttogások csak még inkább ráerősítenek erre a hangulatra. Nem a türelmetlen embereknek szól a Crawl, itt át kell élni a hallottakat. Minden rezdülést átjár a sötét ködbe burkolózó hangulat és ez egy borzalmasan erős védjegye ennek a projektnek. A 7. perctől kezdve hallhatjuk a basszus mély morgását, majd becsatlakozik a rengeteg visszhanggal megküldött vokál is. Az előző albumhoz képest egy tradicionálisabb megközelítésű, black metalra hajló károgást hallunk, annak is a fájdalmasabb, süvítős fajtájából. A háttérben cammogó dobok adnak kellő dinamizmust a dalnak. Ha csak a dobokra koncentrálunk, akkor lelki szemeink előtt nem is egy ilyen tétel manifesztálódna, mint amit hallunk. A basszus és a vokál együttműködése a különféle samplerekkel adja meg igazán a sava-borsát a dolognak.
A 10 perces játékidőt favorizálja a Crawl, ez tekinthető hazai pályának, de véleményem szerint egy hosszabb tételben is nagyszerűen kitudna bontakozni a rémálom. Ez a kisördög egy ideje már munkálkodik bennem, és kicsit reménykedtem is benne, hogy valami ilyesmit kifog ezúttal próbálni Michael. Mégsem csalódtam az új albumban, minden benne van, amit annyira imádtam az előző albumokban és ez nagy megnyugvással tölt el. A Profound Lore is rátalált erre a projektre, amely talán kihúzza a nagyon mély undergound Marianna-árkából a projektet és csak reménykedtem, hogy ez nem fog együtt járni avval, hogy ha nem is „eladja magát ” Michael, de egy kicsit „emészthetőbb” formában fogja reprezentálni a léleknyomorító kínpadjának a lényegét. A 37 perces játékidő még pont az a mennyiség, amennyit egy normál, extrém zenékhez szokott egyén le tud nyelni ebből az überlassú förtelemből.
A magamfajtáknak meg ott vannak az előző kiadványok, na meg a jó öreg újrajátszás gomb. Talán észrevették az olvasók, hogy itt nincs semmilyen „álnév” vagy különféle vidámparki elvarázsolt kastélyt imitáló intro, ami elvenné az élét a daloknak. Nálam pont ez az egyik legfőbb erőssége a Crawl kiadványainak. Rengeteg, számtalan, tömérdek olyan projekt, banda van, akik szeretik a sötétség témavilágát feszegetni, különböző maskarákba öltözni, de ha véget ér a felvétel, akkor mennek szépen haza az asszonyhoz, aki tárt lábakkal és meleg kajával várja. Másnap meg megy szopni a melóba ugyanúgy mint mi. Félreértés ne essék, ettől még lehet brutálisan jó a végeredmény, zenei zsenialitás sem kizárható, de valahogy mégiscsak ott van a fejemben ez a számomra kissé zavaró dolog. Én ugyan nem ismerem személyesen Michael-t, de a hallottakból ítélve, ő nem csak a felvételek ideje alatt éli át a poklok poklát, hanem azonkívül is vele él a Crawl.
Elhiszem neki, hogy ez a fájdalommal vegyített nihilista gyűlölet valóban tanyát vert a szervezetének minden apró részében és ezt ő itt tudja a leginkább reprezentálni nekünk. Miközben ő végrehajt magán egy ördögűzést, mi szépen elmerülhetünk keserű epével áztatott lassú basszus akkordjaiban. Irtó primitív a zenei megvalósítás, de nyers érzelmeket nagyon nehéz furcsán tekergő cirádák által átadni a nagyközönségnek. A lehalkuló, csendesebb részek is teli vannak feszültséggel, meg nem értett érzésekkel, embergyűlölettel, halálimádattal ami nem kis teljesítményre vall. Ezek a részek csak még inkább hangsúlyosabbá teszik a teljes erőből nekünk támadó részeket. Pakolódnak a nyakunkra a súlyok, drone üzemmódban használják ki a mélyre hangolt basszus bús búgását. A funeral doom, sludge és a drone rajongók is megtalálhatják a számításukat a Crawl által, de a magukat komolyan vevő black metal mániákusok is rengeteg értéket találhatnak legalább egy pár részletben. A Damned minden tekintetben kapcsolatot tud teremteni velem és szerintem minden olyan egyénnek is, akik megértik miről szól ez az album. Minden, ami bánt minket, amitől szorongunk, esetleg félünk, azt ő nagyon jól tudja és szembesíteni akar vele. A Crawl újra meghódította a lejátszómat, és egy jó ideig nem is fog onnan túl messzire kerülni. Február 3 óta terjeszti a nyomorúság járványát a Crawl, és én nagyon elkaptam ezt a vírust…már megint.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
