Amilyen stílusmeghatározások vannak egyes leírásokban, meg sokszor nálunk is a HP keretein belül, néhányan biztosan alaposan megzavarodnának a Dordeduh meghallgatása után. Ezt sajnos csak közhelyesen tudom világossá tenni: elkeverednének a hangok sokaságában, mint vasorrú bába a mágnesviharban. Ez nem feltétlenül azért van így, mert olyan megfejthetetlen a román csapat zenéje, mint egy több ezer éves, nyom nélkül eltűnt kultúra hirtelen meglelt írásos emlékei, hanem azért, mert olyan finoman, olyan műgonddal csorgatják egyik hangulatot és elemet a másikba, ahogyan a homokórában peregnek az aprócska szemek. Művészetük érdemességéről már 2010-es bemutatkozó EP-jükön tanúbizonyságot tettek, amit még tovább tudott árnyalni Dar De Duh című bemutatkozásuk 2012-ben (a három szó egymás után nagyjából azt jelenti, hogy vágyakozni a szellemek után, akarni a szellemiséget). Az univerzum misztikuma, varázslata simította rá kéznyomát atmoszférikus, pszichedelikus, folk elemekkel is tarkított black metaljukra, ami után sajnos hosszú csend következett be a banda életében. Az egykori Negură Bunget tagokat magába foglaló projekt stabilnak mondható, egyedül dobost szeretnek váltogatni, így nem is igazán értem ezt a nagy szünetet, de a friss korong minőségét meghallva egyáltalán nem bánom. Az új lemezen egyébként az Argus Megere, Ordinul Negru, Sincarnate zenekarok környékéről ismerős Andrei Jumugă dobjátékát hallhatjuk, sok minden más mellett. Sok rajongó nehezen vette a váltást, ami most még markánsabb, mint korábban, talán ezért is várhattak a folytatással. Érdemes is félre tenni a Negură nevet és másként közelíteni a csapathoz, ami stílusában változott, de minőségében első ligát képvisel.
Új arc ide vagy oda, a gyeplő továbbra is Hupogrammos (ének és megszámlálhatatlan hangszer, köztük jellegzetes népi hangszerek) és Sol Faur kezében összpontosul, akik minden eddiginél kimunkáltabb anyaggal rukkoltak elő, mintegy folytatva azt a csodát, ami 2006-ban a Negură Bunget Om lemeze volt. Az anyag a korábbiaknál is messzebb repítette a nyers black metaltól a bandát, de ugyanakkor egy másodvirágzást is jelentett. Az ellentétek végül a két zenész távozását eredményezték, akik elképzeléseiket itt vitték tovább. A Dordeduh ennek megfelelően még távolabb vándorolt a fekete fémtől, ami nem más ezen a korongon, mint egyetlen eszköz, fegyver a tucatnyi közül. A Har kapcsán nem léphetünk át a progresszív jelző felett sem, ami behozta többek közt az Enslaved nevét is a hatásokat illetően, de találkozhatunk dark folk, ambient megoldásokkal is bőségesen. Az összkép légiessége, mégis érezhetően pogány hangulata számomra a Vintersorg néhány anyagát is megidézte. Lehet, kedves olvasó, hogy már kiült a rémület az arcodra a rengeteg meghatározás (próbálgatás) során, de azért egy dolgot gyorsan világossá teszek, hogy legyen kedved tovább olvasni, legfőképp zenét hallgatni: a lemez biztosan ott lesz 2021 legjobbjai között.
Nem tudok anélkül tovább lépni, hogy kicsit bele ne másszak a dalokba, így ha meglepetésekre vágytok, inkább a zenével foglalkozzatok… A lemezt rögtön egy monumentális tétel, a Timpul întâilor indítja útjára. Precíz építkezés veszi kezdetét és már a zene maga is megragad, mire megjelenik a tiszta, ritualisztikus énekhang. Hupogrammos talán még sosem volt ennyire könnyed, ugyanakkor távoli és misztikus, mint ebben a dalban. Kontrasztként nem maradunk durva hangok nélkül sem, de ahogy írtam, csupán pillanatokra vicsorog ránk a farkas a sötétségből. A dallamok azonnal hatnak, a tétel második felében eluralkodó progresszió pedig tovább fokozza a zeneiséget. Valahol itt döntöttem arról, hogy listás lemezzel van dolgom…
Jóval keményebben, doomosan dörren meg az În vieliștea uitării, hogy egy újabb nagyszerű dallamot facsarjon ki magából. A nyitó riff kész libabőr, úgyhogy nem árt társítani egy jó adag károgással, ami szépen meg is történik. A lassan hullámzó, post metal felé haladó maszatolás végül egy újabb nagyszerű tiszta énekkel megtámogatott finomsággá érik, amit a billentyűk tesznek még felejthetetlenebbé. Ugyanezen a vonalon érkezik tördelt ritmusaival a rendkívül slágeres Descânt, ami azonnal kedvenccé is vált. Feszes, jellemzően dallamos menetelés a cimbalom használatával megtámogatva, melynek remek csúcspontot írtak és még nyugodt befejezésre is futotta. Eddig elég lazán bánt a csapat a folk elemekkel, ezt egyszeriben bepótolják a rövid Clalea Maginor során, ahol a sámánok dobja mellé egy kis varázsige mormolás is tökéletesen megfér. A tétel szinte félbevágja a lemezt, így egyértelmű az, hogy innentől kezdve valami más veszi kezdetét.
Bizony, a tényleges pszichedelia jelenik meg a Vraci de nord nyugodt hullámzásában, amibe szinte belehasít az erőszakosabb gitár, később egy pop betét, majd egy meglehetősen technokrata jellegű szimfonikus lezárás. Ha valahol érzésből született meg egy dal, akkor azt itt kell keresnünk, annyira szabad és minden változása ellenére folyamatos. Változatosság terén nem vall szégyent a Desferecat sem, ami talán a legmetalosabb tétel az egész lemezen, viszont a hip-hop vonalra emlékeztető vonal megjelenése még a kevés idő ellenére sem tudott közelebb kerülni hozzám. Ez van, előbb tudok a mai napig kompromisszumot kötni egy két hangból álló ambient lemezzel, mint a rappelő metalosokkal. Mindenkinek lehet gyengéje… A kicsivel nehezebb, elvontabb tételek után a De Neam Vergur tér vissza a slágeresebb talajra azonnal ható elemeivel. Perceken át ámít, kényeztet, hogy váratlanul ránk ronthasson az extrémebb vonallal és a tiszta énekkel egyaránt. Végül a rövid Văznesit foglalja keretbe a lemezt azzal, hogy visszautal hangulatában a legelső tételre. Nem hoz különösebb érdekességeket már, de mindenképp tökéletes befejezésnek tekinthető.
Sokat fogom még emészteni és elő-elővenni a Har lemezt és lesz, amikor jobban kedvelem, máskor pedig kevésbé. Ez annak köszönhető, hogy nagyon megkívánja a megfelelő hangulatot, viszont amilyen nehéz, helyenként annyira slágeres és szórakoztató. A legelvitathatatlanabb pedig az, hogy igencsak egyedire sikerült… Ne hagyjátok ki!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ez az érdekes írás a számomra meglehetősen jól jellemzi a bemutatott zenét. Tényleg széles az inspiráció skálája, s azon kaptam magam, hogy szívesen hallgatom a csatolt klipeket.