![](https://www.femforgacs.hu/wp-content/uploads/2020/12/3540332035_logo.jpg)
Meglepően jó hangzással, finom és jól hallható hangszerekkel, de mégiscsak black metallal nyitott az egyszemélyes Glädjekällor projekt második nagylemeze, amit különösebb előismeretek nélkül toltam be a lejátszómba. Melankolikus futamok, érdekes zörejek és akusztika bizonygatta, hogy bizony itt többről lesz szó szimpla ördögimádó aprításnál, de valahogy nem vettem le elsőre ezeket a jeleket és hihetetlen módon meglepődtem, amikor Ludvig Andersson, itt művésznéven C.L. (Dhampyr, Nangilima, Vanhelga) átváltott egy jóval dallamosabb vonalra és amolyan svéd Sólstafirként kezdett el hömpölyögni a hangszórókból. Mivel igazán kedvelem az izlandi zenekart, így mindez nem is lett volna különösebb gond, de ezeket a dalokat ők nemcsak alaposabban kigyomlálták volna, de több izgalmat is tettek volna hozzájuk.
![](https://www.femforgacs.hu/wp-content/uploads/2020/12/60849045_2680182955344667_7465539414064627712_n.jpg)
Valahogy olyan érzésem támadt, hogy olyan kópiát hallgatok, ami alapvetően nem az „A” listás dalokat próbálja meg utánozni, hanem azokat, amelyek igazából kihulltak volna az ötletek rostálásánál. Megmaradt a szellemiség, a hangulat, de azok pillanatok, amelyeket ezekkel együtt elvárhatnánk, csak nem érkeznek. Ennek köszönhetően olyanná vált a Jesuskomplex, mint egy, az utca túloldalán megpillantott régi ismerős, aki pozitív, jó emlékeket idézett fel bennem, de csak nagyon homályosan. A másodikként érkező Idag Människa – Imorgon Jord például hat percen át hozza ezt az érzést, miközben az egész korrekt nyitány után gyakrolatilag megálljt parancsol a lemeznek balladai hozzáállásával. A Den Bästa Sommaren már valamivel élettel telibb, de a szimplán kellemesnek mondható, mintsem élményt nyújtó ének és az andalgás itt sem kerül el minket végleg. Ezekben a dalokban nem is érvényesül annyira a közelinek, élőnek tűnő hangzás. Érdemes meghallgatni az Inkognito-t, ahol ismét visszatér a black metal, hogy mennyivel jobban áll neki ez a fajta nyersesség. Ne élesen süvöltő hangokra gondoljatok, inkább olyanra, mintha a „zenekar” veled szemben ülne és épp privát koncertet tartana csak neked. Első körben ismét letörtem, amikor a címadó is balladaként vette kezdetét, de ismét meglepetés ért: ez a dal bizony végre működőképes. Megadja azt, amit immár lassan elvárok minden olyan kiadványtól, amit a Talheim küldött: személyessé, közvetlenné válik és odavarázsol a fjordok tetejére, ahonnan vágyakozva tekinthetek a morajló tengerre.
Ezt az érzést tovább viszi a Evig är De Dödas Ryktbarhet is, ami olyan messze kerül a metaltól, amilyen messze csak lehet: konkrétan az Era és Enigma popzene serű megközelítése tért itt vissza, középkori szerzetesek helyett viking hangulattal fűszerezve. Megfelelő hangerővel igencsak hangulatos szerzemény, de egy fémlemez közepén nem igazán találja a helyét, ahogy a borzasztó károgással kísért Skilt åt Att Förenas sem, amiről a Soul Asylum Runaway Train című dala jutott eszembe kicsit másképp… Az itthon a Csellengők című műsor felvezetőjeként elhíresült szerzemény black metal verziójára végképp nem voltam kíváncsi. Akusztikus dal és ez a vokál…nem jó párosítás. A népies hangulattal megáldott Förgätmigej már egy fokkal jobban sikerült a visszatérő keményebb gitárhangoknak köszönhetően. Talán a lemez legszórakoztatóbb tétele kerekedik ki belőle végül. Zárásképp azért kapunk egy narrációval kombinált újabb Enigma szerzeményt is…
Elég sok pozitívumot találtam a lemezről, a youtube-on is odáig voltak érte, úgyhogy lehet, velem van a gond, mert szerintem ez egy közepes, vagy gyenge kópia a személyesség álcája mögé rejtőzve. Vannak ötletek és kísérletek, hangulatok, de ezek nem jók és legfőképp nem egységesek. Ha valamelyik linkelt dal bejön, azért egy próbát megér, hátha nálatok beérik a cucc…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.