Glädjekällor
Jesuskomplex

(Talheim Records • 2020)
boymester
2021. január 4.
0
Pontszám
6

Meglepően jó hangzással, finom és jól hallható hangszerekkel, de mégiscsak black metallal nyitott az egyszemélyes Glädjekällor projekt második nagylemeze, amit különösebb előismeretek nélkül toltam be a lejátszómba. Melankolikus futamok, érdekes zörejek és akusztika bizonygatta, hogy bizony itt többről lesz szó szimpla ördögimádó aprításnál, de valahogy nem vettem le elsőre ezeket a jeleket és hihetetlen módon meglepődtem, amikor Ludvig Andersson, itt művésznéven C.L. (Dhampyr, Nangilima, Vanhelga) átváltott egy jóval dallamosabb vonalra és amolyan svéd Sólstafirként kezdett el hömpölyögni a hangszórókból. Mivel igazán kedvelem az izlandi zenekart, így mindez nem is lett volna különösebb gond, de ezeket a dalokat ők nemcsak alaposabban kigyomlálták volna, de több izgalmat is tettek volna hozzájuk.

Valahogy olyan érzésem támadt, hogy olyan kópiát hallgatok, ami alapvetően nem az „A” listás dalokat próbálja meg utánozni, hanem azokat, amelyek igazából kihulltak volna az ötletek rostálásánál. Megmaradt a szellemiség, a hangulat, de azok pillanatok, amelyeket ezekkel együtt elvárhatnánk, csak nem érkeznek. Ennek köszönhetően olyanná vált a Jesuskomplex, mint egy, az utca túloldalán megpillantott régi ismerős, aki pozitív, jó emlékeket idézett fel bennem, de csak nagyon homályosan. A másodikként érkező Idag Människa – Imorgon Jord például hat percen át hozza ezt az érzést, miközben az egész korrekt nyitány után gyakrolatilag megálljt parancsol a lemeznek balladai hozzáállásával. A Den Bästa Sommaren már valamivel élettel telibb, de a szimplán kellemesnek mondható, mintsem élményt nyújtó ének és az andalgás itt sem kerül el minket végleg. Ezekben a dalokban nem is érvényesül annyira a közelinek, élőnek tűnő hangzás. Érdemes meghallgatni az Inkognito-t, ahol ismét visszatér a black metal, hogy mennyivel jobban áll neki ez a fajta nyersesség. Ne élesen süvöltő hangokra gondoljatok, inkább olyanra, mintha a „zenekar” veled szemben ülne és épp privát koncertet tartana csak neked. Első körben ismét letörtem, amikor a címadó is balladaként vette kezdetét, de ismét meglepetés ért: ez a dal bizony végre működőképes. Megadja azt, amit immár lassan elvárok minden olyan kiadványtól, amit a Talheim küldött: személyessé, közvetlenné válik és odavarázsol a fjordok tetejére, ahonnan vágyakozva tekinthetek a morajló tengerre.

Ezt az érzést tovább viszi a Evig är De Dödas Ryktbarhet is, ami olyan messze kerül a metaltól, amilyen messze csak lehet: konkrétan az Era és Enigma popzene serű megközelítése tért itt vissza, középkori szerzetesek helyett viking hangulattal fűszerezve. Megfelelő hangerővel igencsak hangulatos szerzemény, de egy fémlemez közepén nem igazán találja a helyét, ahogy a borzasztó károgással kísért Skilt åt Att Förenas sem, amiről a Soul Asylum Runaway Train című dala jutott eszembe kicsit másképp… Az itthon a Csellengők című műsor felvezetőjeként elhíresült szerzemény black metal verziójára végképp nem voltam kíváncsi. Akusztikus dal és ez a vokál…nem jó párosítás. A népies hangulattal megáldott Förgätmigej már egy fokkal jobban sikerült a visszatérő keményebb gitárhangoknak köszönhetően. Talán a lemez legszórakoztatóbb tétele kerekedik ki belőle végül. Zárásképp azért kapunk egy narrációval kombinált újabb Enigma szerzeményt is…

Elég sok pozitívumot találtam a lemezről, a youtube-on is odáig voltak érte, úgyhogy lehet, velem van a gond, mert szerintem ez egy közepes, vagy gyenge kópia a személyesség álcája mögé rejtőzve. Vannak ötletek és kísérletek, hangulatok, de ezek nem jók és legfőképp nem egységesek. Ha valamelyik linkelt dal bejön, azért egy próbát megér, hátha nálatok beérik a cucc…

https://www.youtube.com/watch?v=dlIMPtrAJqs
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.