Hallowed Butchery
Deathsongs From The Hymnal Of The Church Of The Final Pilgrimage

(Aesthetic Death • 2020)

boymester

2021. április 28.

0

Pontszám

8.5

Zenéjéhez hasonlóan változatos utat járt már be a Hallowed Butchery nevű projekt, aminek kezdetéig egészen 2004-ig kell visszaugranunk az időben, amikor Hallowed Butchery Of The Son névvel jelentek meg első anyagai. A black/grind keverékben utazó első évek azonban nem hoztak nagylemezt, csak a név lerövidülését, ami annak volt köszönhető, hogy az egyszemélyes kezdeményből ideiglenesen duó lett. Ryan Scott Fairfield mindenes ugyanis bevette a repertoárba feleségét is, Brittney-t is, akivel Funeral Rites For The Living című debütálását rögzítette. Érdekes módon a korábban csapkodó zene erre a kiadványra már lecsendesült, lenyugodott: egyfajta kísérletezős black/doom vegyületté vált. Persze ennyivel nehéz lenne leírni azt, amit hallhatunk, mivel Ryan hajlamos minden keze ügyébe kerülő eszközt és ötletet beépíteni abba, amit ő a zene fogalma alatt elképzel. Az alig fél órás lemezen az indusztriális hatások, a folk elemek, a death/doom osztozott a műfajtól szokatlanul rövid, mégis intenzív tételeken és ezeket egész jól fogadta az érdekességekre vágyó hallgatóság is.

Ezek után azonban hosszú hallgatás, néhány split és egy válogatás került ki a páros keze közül. A szünetben szerepet kapott a családalapítás és természetesen az, hogy a zene nem volt elsődleges megélhetési forrás az egyébként visszavonultan élő párnak. Komoly élményre volt szükség, hogy a folytatás megszülethessen, ami ezúttal leginkább Ryant érte. Emberünk ugyanis kipróbálta magát egy 30-40 főből álló, erdőben élő vallási szektában, ahol a halálkultusz a mindennapok részét képezik az ottani családoknak. Kíváncsiság vezette, nem a meggyőződés, a szektával töltött két hét mégis mély nyomokat hagyott benne. Beszámolója szerint részt vehetett primitív eszközökkel végrehajtott vadászatban, valamint az elejtett állatok rituális körülmények között történt feláldozásában, elfogyasztásában. Ennek része volt a tetem vérének használata testfestékként, valamint különböző ősi, rituális dallamok közös kántálása. Felfogásuk lényege szerint a halál az egyetlen állandó, valós és megmásíthatatlan dolog az életben, melynek bűnnek számít a felesleges hosszabbítása (pl. gyógykezelésekkel) és megrövidítése egyaránt (agresszív halál, gyilkosság). A csapat vezetője úgy engedte el önkéntes száműzetéséből, hogy térjen vissza egész családjával.

Persze főszereplőnk nem így tett, élményeit inkább új korong formájában tárta a világ elé a már említett zenei formátumok felhasználásával. A végeredményen ugyan fel-felbukkan egy alaposan eltorzított női énekhang is, alkotóként ezúttal egyedül Ryan lett feltüntetve. Primitív körülmények között, otthon rögzítette szerzeményeit, amelyek limitált számú kazettaként jelentek meg. A dalok elnyerték az Esoteric főnök Greg Chandler tetszését is, aki segített az album újbóli, feljavított verziójának elkészítésében. Így született meg tehát jelen írás tárgya, a Deathsongs From The Hymnal Of The Church Of The Final Pilgrimage, aminek története és körülményei azért néha többet ígérnek annál, mint amit kapunk.

Itt van példának a nyitó Ever Gloom, aminek az első percében halk környezeti zajok vezetnek minket a nyugalom álszent csapdájába, hogy egy igazán sötét funeral doommal találjuk magunkat szembe. Semmi maszlag: alap dob, végtelenbe nyújtott pendítések az ősi Evoken, Skepticism vonalon haladva, hogy aztán egy hirtelen váltással finom akusztikus megoldásokkal találjuk szembe magunkat, valamint egy több, mint meggyőző tiszta énekkel, ami előtt mindenképp meg kell emeljem a kalapom. Korrekt temetői végzet, de tétel nem tud kitörni az átlagosan jó szerzemények szintjéről. Nincs különösebb íve és a szöveg is sablonosabbra sikerült. Ezek után emelünk egyet a színvonalon: a hasonló hosszal rendelkező (valamivel 7 perc felett) The Altuist már jóval érdekesebb. Bevezetése ugyanúgy lassú, de az imaszerűen mormolt szöveg és álmosító riff szinte tökéletes átfolyással enged teret az elektronikának és egy végtelenül eltorzított női hangnak. Indusztriális, elektronikus funeral doom? Ez többé már nem álom. Hatalmas hangulattal van megáldva az egész dal.

A Flesh Borer megfeketedett misztikumot hordoz magában különféle bejátszásokkal, mámorítóan mély hangokkal, melyek a tiszta ének megjelenése után sem a slágerek irányába indulnak, hanem a dark ambient felé. Innen tér vissza fokozatosan a Death To All, hogy egy hatalmas minimalista gyöngyszem válljon belőle. Kísérletező hangjaival és fokozatosan épülő szerkezetével egyértelműen a kedvencem lett az anyagról. Lazán kezdődik az utolsó két rövidebb tétel közül az Internment is, de megkapja a maga izmosabb gitárját, viszont amit a záró On The Altar produkál, azért nagyon haragszom! Leginkább azért, mert gyorsan vége lett! Egy egyszerű akusztikus tételnek indul, de valami hatalmas kerekedik belőle és ilyenből még sokkal többet is el tudtam volna viselni. Ritka az ilyen, de itt alapvető hiba az, hogy rövid lett a lemez. A sablonosabb nyitás után gyorsan megmutatja magát Ryan teljesen egyedi felfogása és hangulata, de mire már a keblünkre öleljük és teljesen alámerülünk, addigra pont vége is lesz az albumnak.

Legközelebb egy órát kérek ebből az egyvelegből, alaposan átgondolt, hasonlóan szabadon áramló dalokkal és hangulattal, mert akkor könnyen kihirdethetem az év extrém doom lemezét. Így sajnos inkább egy terjedelmesebb EP érzetét kelti kisebb minőségbeli hullámzással. Ettől függetlenül ha bírod a minimalista eszközöket, amikben kísérletezni is van lehetőség, ez a te lemezed lesz…