Heavy Temple
Garden Of Heathens

boymester
2024. április 12.
0
Pontszám
8

Nagyon ismerősen csengett számomra a philadelphiai Heavy Temple zenekar neve és fejben valami jóféle klasszikus heavy metal/hard rock keveréket társítottam hozzájuk, azonban gyorsan bebizonyosodott, hogy az agytekervényeim alaposan tévútra vezettek. A zenével kapcsolatban nem teljes a vakság, viszont utánajárva a zenekarnak fel kellett ismernem, hogy még nem foglalkoztam velük. A banda 2012-ben kezdte meg pályafutását Elyse Mitchell énekesnő, basszusgitáros vezetésével, aki itt a High Priestess NightHawk művésznevet használja és igazából ő is a legfontosabb figurája az egész projektnek. Mellette folyamatosan cserélődnek az aktuális hangszerdorombolást biztosító kandúrok, akik jellemzően a dobok mögött és gitáron segítik ki. Ez utóbbi kifejezetten furcsa, mert belehallgatva a 2021-es, Lupi Amoris című debütálásukba, valamint a friss dalcsokorba, le mertem volna fogadni, hogy egyetlen gitáros áll mellette a kezdetektől, aki mázsaszámra szállítja neki a belevaló riffeket. Nagy eséllyel tehát a dalírás is a hölgy kezében van, így tényleg csak egy megfelelő alany kell, aki lepengeti a megtervezett hangokat. Jelen esetben ezt a feladatot Christian Lopez végzi nagyon lelkesen és kellő lendülettel. A bőröket püfölő Will Mellor azért igazán tapasztaltnak nevezhető, mivel a Heavy Temple mellett a Morgul Blade nevű heavy metal formációt és a black/doom metalos Hivelordsot is erősíti.

Nézzük akkor ténylegesen, hova sorolhatjuk be nagy vonalakban a csapat zenéjét. A Heavy Temple pszichedelikus doom metalként határozza meg magát, de ennél szerencsére bőven árnyaltabb a kép, mivel bőven akad itt minden. A promós levélben hatásként a The Beatles-től kezdődően a Black Sabbath-on át a Fu Manchu-ig mindent felsorakoztatnak és ezzel nem is igazán lehet vitába szállni. A pszichedelikus jelző alapján sokan asszociálhatunk valami lassú, szellős, jammelős, ködös melankóliára, földöntúli kalandokra, de ebből csak a legutóbbit foghatjuk rá a Garden Of Heathensre. A ’70-es évek heavy/psych hangulat a tényleges uralkodó, középpontban az erőteljes, már-már agresszív riffeléssel és sokszor igazán sebes szólókkal. Az összképen Elyse énekhangja sem sokat enyhít, öblös, erőteljes vokálja dühöt és elkeseredést hordoz magában. Témavilágában igazi doom metal produkcióval van dolgunk, hiszen leginkább az élet értelmetlensége, a kiábrándultság és a magány, vagy az az utáni vágy a legfőbb ihletforrás. A leírtakra tökéletes példa a nyitó Extreme Indifference To Life, melyben valóban az ősi, középtempós Black Sabbath szerzemények hangulata uralkodik. Nagyszerű nyitódal egyébként, ami első nekifutásra kíváncsivá tett a folytatásra.

Az utána érkező Hiraeth még ennél is feljebb tekeri az oktánszámot és proto heavy metal himnuszként emeli magasba az őt létrehozó dívát. A pszichedelikát itt az égig törő gitárszólók biztosítják, melyeket újfent csak dicsérni lehet. A Divine Indiscreation esetében már vágytam valami lassulásra, amire megvolt az esély, mikor a játékidejére pillantottam (7 perces tétel), de ezt itt még nem kaptam meg. Az énekesnő hangja, a vele társuló kórusok itt soknak hatottak a szerzemény elején, de szerencsére a második részben már több instrumentális megoldást kaptam. Hangulatos gitározgatás vette kezdetét, de sajnos a megjelenő blues szerű elemekből hamarosan átcsúsztunk egy nem túl ötletes noise vonulatba.

A rövidebb House Of Warship előhozza a női frontos bandák boszorkányosabb énjét és megérkezik végre a hatásosabb, lassabb riffelgetés. A dal egy átlagosabb okkult doom szerzemény, de pont ez áll jól neki. A következő, majd 9 perces monstrum, a Snake Oil végre elhozza a vánszorgós doom ütemeket, majd egészen kellemes módon felgyorsul. Itt nagyon jó arányban kapjuk az instrumentális részeket az énekkel párosítva, majd egy egészen vad hard rock kavargásban találjuk magunkat. Az erős nyitás után ez vált a következő kedvencemmé. Rövid pihenőt nyújt az In The Garden Of Heathens az akusztikus andalgásával, hogy aztán visszatérjünk az agresszívebb kalapálások birodalmába a Jesus Wept és a Psychomanteum segítségével.

A ’70-es évek heavy/psych vonulatának rajongói biztosan megtalálják a számításaikat ezen az albumon, ami minden tekintetben erősnek nevezhető. Múltidéző jellegével ellentétben bőven akad benne frissesség és lendület is, így inkább mondanám azt róla, hogy továbbvisz, újraértelmez egy örökséget, mintsem csak lemásol. Egyedül az énekes és instrumentális részek közötti egyensúlyt, dinamikát éreztem gyengébbnek a kiadványon, de ez bőven könnyen lehet, hogy csak az én fülemnek feltűnő.

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.