Hooligans
Fekete szivárvány

(M-Prod Artist • 2023)

Karikás

2024. február 12.

7

Pontszám

10

„Szivárvány-szivárvány, királylány-királylány.” Bevallom férfiasan, a Hooligans munkásságából számomra ennyi maradt meg. A náthaként terjedő, szirupos-mázas-rózsaszín rágógumis pop-rock slágerektől eltekintve egyáltalán nem hagytak nyomot a lelkivilágomban, éppen ezért még hallásból sem informálódtam a zenekar háza tájáról. Ugyanilyen lólépéssel messze elkerült engem az előző lemezük, a Zártosztály is. Hallottam ugyan ilyen-olyan legendákat arról, hogy ez nem is olyan rossz, meg láttam is felbukkanni a nevüket egy-egy rockmagazin hasábjain, de ha a szívemre teszem a kezemet, ugyan mi okból kormányoztam volna jobb mutatóujjamat a cikkek fölé? Fülcimpáig kitetovált, huligánok néven futó együttes, amely dalai babazsúroktól elkezdve a bükkszenthalasi falunapig bárhol felzendülhet mindenféle probléma nélkül? Mintha a Rammstein Andorra éves gázszámláját eltüzelve ezredfordulós boy-band számokat adna elő.

Az egyetlen oka annak, hogy a fenti képet ilyen barokkos körmondatokkal lefestettem az, hogy érzékeltessem milyen messziről talált meg engem a Hooligans új zenéje. Első találkozásom az új iránnyal éppen ez év szilveszterén történt, amikor komám a zúza-mara zenék közepette azt mondta, hogy „gyere, rakok egy kis Hooliganst.”Egy „az Istenre kérlek, ne!” láttamozásával pedig felbőgött a Zártoszály lemezről az Evolúció dal, én pedig úgy maradtam, mint Paksi Endre az ingyen sörjegyek láttán. Hazaérve életemben először kerestem rá a zenekarra, és daráltam le egy albumot együltömben, amely után hosszú napokig forgott a lejátszási listámban. A Hooligans metált játszik, hölgyeim és uraim. Tudom, hogy ez sokaknak már nem meglepő, hiszen a poént 2021-ben már lelőtték, de akkor is: a Hooligans metált játszik! Ráadásul piszok igényes, és jó anyagot dobtak össze. Miután megütötte a fülem, hogy új anyag is van, bennem csak annyi kérdés maradt, hogy vajon ez egy egylemezes kitérő volt, vagy valóban új irány vette kezdetét?

Nem, nem egylemezes kitérő volt. A múlt év decemberében megjelent Fekete szivárvány az új iránynak második lemeze, és ahelyett, hogy visszatértünk volna a jól megszokott pop-rock irányhoz, még egy szekérderéknyival rázúdítottak az előző lemez modern metal hangzására. Röviden összefoglalva: zúzósabb, gyorsabb, dallamosabb és hosszabb. A zenekar háza táján a változást a basszusgitáros személye jelentette, ugyanis Romanek Gergely vette át a stafétát Késmárki Zsolttól, de a lényegi felállás ugyanaz maradt: Tóth Tibi zseniális dalszerzése megfűszerezve a Roados Molnár Máté, és többek között a Down for Whateverénekes, Diószegi Kiki által szerzett szövegekkel, amelyet Ördög Tibi „Csipa” mesterien szólaltat meg, Kiss Endre és Romanek Gergely svájci gazdaságot megszégyenítő stabil alapjain nyugodva. A hangzásért Varga Zoltán felelt, a borító Havancsák Gyula keze munkája.

Az intro, a Ne félj, már én sem félek, már előrevetíti, hogy itt semmiféle puhulás nem vár ránk, és amolyan nomen est omen alapon sugallja, hogy szégyentelenül őszinte korong forog elektronikus készülékünkben. A Körforgás című tétel pedig azonnal két marokkal kapaszkodik bele hallójáratainkba, hogy aztán millióegy darabra tépázza szét a dobhártyánkat a punk-rockos/modern metal húzásával. A Fekete szivárvány tétel picit visszább vesz a tempóból, de a darabos refrénje, és hard-rockos esszenciája garantáltan a fülünkbe ragad, mint a penész. Az album, manapság szinte kötelezőnek mondható power-balladája sem kell, hogy elriasszon minket, hiszen olyan húzása van, szerelem ide, vagy oda, hogy a nyakcsigolyáinknak igazán nehéz lesz parancsolni, hogy ne kezdjenek szüntelen bólogatásba. A Jön a pofonnal ismét visszatérünk a tempósabb, punk-rock vonalhoz, amit egy mesteri riffel indító, és végtelenül fülbemászó tétel, a Vékony jég követ. Számomra a lemez egyik kedvence a kissé progresszív, darálós Lepereg egyszer, amely refrénje árnyékként követett hosszú napokon keresztül. A Szegyenfolt talán a leginkább rádiókompatibilis szerzemény a lemezen, de talán a legdallamosabb és legérdekesebb refrénnel ruházták fel, középrésze pedig valódi zúzda indító darabolós, progresszív riffelés. A Rammstein ízekkel dolgozó Vadak után, és a már megszokott, ökológiai katasztrófát felelevenítő, ám semmivel sem kevésbé súlyos A föld bukása tétel után következik a másik kedvencem a korongról, a Robot, amely a maga rock’n rollos-hard rockos pattogásával, valamint érdekes témakörével rögtön beleégett a memóriámba. Az iskolásan modern metal irányt követő, ám semmivel sem kevésbé dallamos Elfogy az élet, és a Lángba borítom a várost pedig tökéletesen foglalja csokorba ezt a több, mint 50 perces lemezt.

A hangzás mocskosul jó, kellően dögös a gitár, az ének jól értelmezhető, mégis kellemesen simul bele a hangszerek kavalkádjába, a dob üt, mint Mike Tyson fénykorában, a basszus olyan tököt ad az egésznek, hogy talicskával kell tolni, a háttérben, szinte szellemként kísértő szintetizátor pedig mindenfajta tolakodás nélkül, pont annyit ad hozzá a számokhoz, amennyit kell. A dalszövegek zseniálisak, szinte gond nélkül fel tudnánk sorolni, hogy mely szövegeket datálja Molnár Máté (hogyha ő is énekelte volna, elment volna bármelyik nóta akár Road szerzeménynek is, hehe.) Mai napig nem értem, hogy sok magyar zenekar miért nem fogja fel, hogy a dalszöveg nem pusztán információ közlésre jó, meg arra, hogy az énekes ne csak lálálázzon a számok alatt, hanem a mondanivalót „magyarosan” megírva, megfelelő ritmikával egy újabb „hangszerként” is használhatjuk.

Összegezve, a Fekete szivárvány, bár akkora meglepetésként nem ért, mint a Zártosztály című lemez, és tagadhatatlan, hogy nem találta fel újra a spanyolviaszt, egy piszok erős, számtalanszor újra hallgatható, minden porcikájában, minden részletében érdekes dalcsokor lett. Sőt, továbbmegyek, jelenleg a Hooligans Magyarország egyik (itt hat vonallal kell aláhúznom a szégyentelen szubjektivitást, és kihangsúlyoznom, hogy az EGYIK) legigényesebb modern metal zenekara. Tessék, kimondtam, bár soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen mondatot megfogalmazok. Le az összes kalappal.