Jégzivatar
Kapuk

boymester
2024. február 3.
0
Pontszám
8

Ritkán írok hazai lemezről, valahogy mindig elkerüljük egymást, pedig sajnálatos módon pont ezek között a kiadványok között nem érezhetem úgy magam, mint a szerencsétlen kisegér a labirintusban. Szerencsére azonban kis hazánkban is akadnak ambícióktól túlfűtött egyének, akikre azt is ráfoghatjuk, hogy még csak véletlenül sem a magazinok címlapjára kerülés miatt ragadnak hangszert. Az extrém metal zenék megítélése, megléte még méltán elismert, ismert zenekarok esetében is ritkaság számba megy, ha pedig undergroundban gondolkodunk, akkor elmondhatjuk, hogy mindenki magának zenél, saját magáról és akadnak olyan elvetemültek, akik bepofátlankodnak a világukba. Mindenképp ide sorolnám az immár harmadik nagylemezéhez érkező soproni Jégzivatar projektet is, amit Pénzes Adrián működtet több, mint tíz éve. Ugyan akadt egy rövid szünet és gondolom számtalan akadály, probléma nehezítette már a Jégzivatar puszta létezését is, de a fagy továbbra sem volt hajlandó átadni a helyét az enyhítő tavasznak, így a Kapuk esetében sem várhatunk különösebb kegyelmet. Ahogy megpillantottam a hírek között a stílusosan téli hónapban megjelentetett kiadvány borítóját, csak egyetlen gondolat ismétlődött bennem: mikor ugorhatok neki?

Mit hordoz magában egy atmoszférikus black metal korong 2023-ban? Gyakorlatilag semmit, amit újnak, frissnek lehetne nevezni. De kétlem, hogy akadna olyan botor lélek, aki már csak a külsőségek alapján valami vérpezsdítő slágergyűjteményre számított. Én a korábbi kiadványok alapján hagyománytiszteletet, rideg és gondosan összeállított harmóniákat vizionáltam, ami a Talpam alatt a hold egyenes ágú folytatása. A visszatérő lemezre erősen rányomta szerintem a bélyegét, hogy úgymond egyedül maradt a kezdeti évekhez képest és ennek fényében az egész anyag személyesebbé vált. Kivitelezni biztosan nem lehetett egyszerű feladat, de a 2013-as Az elme játékának jóval általánosabb hangulatát felváltotta az a fajta szemléletmód, ami igazán erőssé tud változtatni egy magányosan elkövetett albumot.

A hangsúly tehát a személyességen és a hangulaton van, ami szerencsére teljesen rendben van. Legyen szó a könnyed, természetközeliséget sugárzó harmóniákról, vagy a közepes tempójú menetelésekről, azonnal otthon érezhetjük magunkat ebben a világban. Az valamivel több, mint 50 perces játékidő nagyon okosan van felhasználva, stílusa ellenére kifejezetten változatosnak mondható, főleg akkor, ha a billentyűk is több teret kapnak. Ezek a pillanatok kincset érnek, szívesen meghallgatnék egy olyan kiadványt is, ahol Adrián erre a hangszerre támaszkodik leginkább. Amivel nehezebben barátkoztam meg, az a roppant kásás hangzás, ami a gyorsabb részeknek és a vokálnak jót tesz hangulat szempontjából, de úgy érzem, sok apró részletet elnyel.

Színvonalas hazai csemege tehát a Jégzivatar visszatérő anyaga, amit az atmoszférikus fekete fém híveinek őszintén tudok ajánlani, ugyanakkor nem könnyű hallgatni való, érdemes betárazni egy hóeséssel tarkított délutánra, vagy sétára a dérrel borított közeli erdőben. A Kapuk minden esetre nyitva vannak, aki szeretne, lépjen be rajtuk.

March of Beasts March of Beasts
március 01.
Bass Warrior Tour Bass Warrior Tour
március 04.
Hate, Delure, Morvigor Hate, Delure, Morvigor
március 04.