Will Wallner & Vivien Vain
Rising

boymester
2012. december 8.
0
Pontszám
5
 

 Will Wallner gitáros és Vivien Vain énekesnő Európából Amerikába ment hogy életre hívjon egy megálmodott bandát, ami a 80-as évek hard rockjából táplálkozik, némi klasszikus heavy metal ízzel megdobva. Sokat házaltak leendő dalaikkal és ezzel olyan neveket nyertek meg a debütáló Rising lemezhez, mint Derek Sherinian, Vinnie Appice és egyéb hard rock fanok/legendák. Be is szálltak a nagy nevek a lemezbe, de úgy érzem, egyetlen céljuk az eladások növelése lehetett, mert az album mégiscsak a szerző párosról szól. Sok ős rocker várhatta ezt az albumot a résztvevőknek köszönhetően, a nevek miatt vágtam bele én is, hiába gondoltam mindig úgy, hogy a 80-as évek nem más, mint a magasan szárnyaló hard rock leszállópályája és a műfaj nyugdíjazásáról szólt csupán. Ezt az elképzelésemet erősítették meg ezzel a produkcióval, ami a maga módján ugyan rendkívül igényes, Wallner fantasztikus gitáros és a lengyel énekesnő sem vall szégyent a keményebb szerepben (őszinte leszek, ebben a műfajban engem jobban idegesíteni szokott a női ének, mint a keményebb metal zenekaroknál, de Vivien hangja kellően összhangban van a zenével), mégsem jut el sehova. A dalok többsége olyan jellegtelen, hogy megkülönböztetni sem egyszerű őket, sem keménynek, sem dallamosnak nem mondhatóak igazán. Folyamatosan vártam a ‘hard rock’ feelinget, de csak elhaladtak mellettem a már mások által sokkal ötletesebben eljátszott dalok. A hangzás tökéletesen modern és lecsiszolt, még csak némi koszosabb, régiesebb hangzást sem tudtak kiötölni, hogy hangulatot teremtsenek.


Az album összesen 9 dalt tartalmaz, átlagosan 4-5 percbe sűrítve (vagy inkább elnyújtva), de azért tartalmaz értékesebb pillanatokat is. Személyes kedvenccé a másodikként felcsendülő Dreamstealer tudott válni, de a záró Indestuctrible is kellemesebb szerzemény, leginkább azért, mert olyan, mint ha már minden hangját hallottam volna egy igényesebb Deep Purple szerzemény képében. Gitáros lélektelen tekerései mellett a jó öreg Derek Sherinian az, akire érdemes volt odafigyelni, ugyan nem kapott sok szerepet, de a klasszikus orgona hangokat hibátlanul, valóban korukat idézően adja vissza a mester, akinek egyéb projektjei azért sokkal több örömet tudnak szerezni a fémzenék hívőinek… A lemezt csak az elvakult hard rock fanoknak tudom ajánlani, akiket nem zavarnak az újra és újra előadott hangok, de a gitár szerelmesei is tudnak örömöt lelni Will Wallner ötletesebb rifftengerében és a kissé lélektelen szólóiban. 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.