Dantalion egyike a pokol 72 fő démonának, aki több arccal is rendelkezik, melyek férfi és női részekből is áll. A középkorig visszavezethető leírásokból az is kiderül róla, hogy kezében egy könyvet tart, amibe meg van írva az emberek összes gondolata, amit kedvére fellapozhat. Az ő nevét választotta visszatérő albumának címéül a német Koroded, akik a 90-es évek végén hazájukban az elsők között terjesztették az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő metalcore műfajt olyan előadókkal, mint a Caliban vagy a Deadsoil. Az országon belüli népszerűségből azonban soha nem tudtak igazán feljebb lépni, ezért 5 nagylemez és számtalan egyéb formátumban és helyen megjelent dal után 2007-ben földbe álltak. Úgy látszik azonban, hogy a zene, zenélés iránti vágy erősebb volt a népszerűség kergetésénél, mert 2010 óta ismét aktív zenekarként tevékenykednek. Az eredeti felállás 4 tagú volt, ebből hárman tértek vissza, a basszusgitárért korábban felelős Thomas Klinkenberg helyére Christoph Golks érkezett, második gitárosként pedig Adrian Schlesinger erősíti a csapatot, akik ugyanott vették fel a fonalat, ahol 7 évvel ezelőtti lemezükön befejezték.
A stílus maradt, de az anyag így is elég modernül hangzik, köszönhetően a sötét, súlyos gitártémáknak és Jan Röder változatos énekhangjának. A lemez összesen 10 tételt rejt magában, amiből az első egy rövid instrumentális tétel, a címadó Dantalion. A Kill Buddha követi doomos keménységgel kezdve, majd változatos, gyorsabb gitártémákkal, groove-okkal kombinálva. Jan itt már azt énekli, amit majd az egész lemezen produkál: hörög, kiabál és mindezek felett kellemesen dallamos refrénnel is szolgál, még ha tiszta énekhangja nem is világmegváltó erejű. A félelem istenéről, Phobosról kapta nevét a következő dal, mely sokkal gyorsabb és agresszívebb a nyitásnál, bár a refrének itt is lágyak maradnak. Rendkívül erőteljesen szól a dob és a basszus is gondoskodik róla, hogy élőben nagyot csápolhasson a dalra bárki. Disszonáns gitárhangok, tördelt ritmusok is előbukkannak, hogy azért ne unatkozhassunk, de valahogy nem tudják feledtetni az érzést, hogy ezt bizony már sokszor hallottuk másoktól, kicsit másképp. Az Ira pl. erőteljesen Machine Headesre sikerült, persze elenyészőbb kivitelben. Dühös, agresszív dal teleöntve ólommal és géppuska ropogásra emlékeztető lábdobbal. Félidőre ér el hozzánk a Fifteen And One, ami a lemez egyik legjobb dala, mert fokozatosan építkezik és a brutális death metal elemektől a hardcore zúzásig minden megtalálható benne, sőt a tiszta ének is erőteljesebb, rekedtes, metalos hangon szólal meg, az elődök ehhez képest nagyon langyosnak tűnnek. Hasonlóan alakul a Jim Jones c. dal is, majd a Walking Dead visszatér a nyitó középszerűséghez kemény riffjei ellenére. A Damnatio Memoriae a death vonalat erősíti tovább és itt azért már elgondolkodtató, hogy érdemes-e erőltetni a tiszta dallamokat, mert a hörgés-rekedt énekhang-üvöltés kombináció sokkal izmosabb a slágergyártásnál. Ugyanez igaz az utolsó előtti, baljóslatú Wake Me Up (And Tell Me That I’m Dead) c. dalra, ahol először kapunk izgalmasnak nevezhető gitárszólót. Zárásként a furcsa, kaotikus Leng Tch’e került még fel a produkcióra, mely nevét egy kínai kínzásról kapta (ezer halálos vágás). A névvel ellentétben a dal kevésbé kínzó, sőt a legérdekesebb az egész lemezen, ami a végén visszakanyarodik az lemez elején lévő Dantalion c. intróhoz és egy kellemes zongorás betéttel ér véget.
Sok az ellőtt puskapor a lemezen és az egyéni teljesítmények sem tudnak felül emelkedni az átlagos szinten, de ez inkább átlagosan jónak nevezhető. A régi rajongóik biztosan örömmel fogadják majd a visszatérést, de ezzel továbbra is csak a német fémhívőket fogják szórakoztatni és ez így jó…
Sok az ellőtt puskapor a lemezen és az egyéni teljesítmények sem tudnak felül emelkedni az átlagos szinten, de ez inkább átlagosan jónak nevezhető. A régi rajongóik biztosan örömmel fogadják majd a visszatérést, de ezzel továbbra is csak a német fémhívőket fogják szórakoztatni és ez így jó…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
