Ez az év pedig többek között arról is nevezetes, hogy ekkor került a mozikba a Judgment Night – nálunk: Az ítélet éjszakája – című film, melyben olyan színészekkel találkozhatunk, mint Emilio Estevez, Cuba Gooding Jr., Dennis Leary vagy Stephen Dorff. Megpróbálom a filmet röviden összefoglalni, de igazából a filmzenealbumról szeretnék pár gondolatot megosztani Veletek.
Számomra ugyanis ez A FILMZENE ALBUM. Na, jó, ha jobban belegondolok, az egyik…
Szóval, Stephen Hopkins (Rémálom az Elm utcában 5: Az álomgyerek, Ragadozó 2., Lost In Space) rendezésében egy történetében talán nem olyan erős (IMDb: 6,6), de – számomra legalábbis – roppant hangulatos mozi készült, amit a filmzene még fokozni is tudott.
A sztori röviden (igyekszem spoiler mentesen, amennyire lehet):
Négy gyerekkori haver (ketten közülük tesók is) boxmeccsre indul Chicago-ban, ám dugóba kerülnek a sztrádán. A józan ész felett győz a hülyeség, így lehajtanak róla, hogy majd kerülővel időben odaérnek. Na, persze!
Így kerülnek a gettóba, ahol megkezdődik a tortúrájuk, miután elütnek egy menekülő fiatalt. Mivel az utca törvénye, hogy szemtanút nem hagyunk, nekik is futniuk kell az életükért…
Akció, némi lélektani nyomás, izgalom, szerintem hatásosan keverve, szóval fogyaszthatóan. Nekem nem egyszer nézős alkotás, láttam moziban és otthon is néhányszor. DVD-n szerintem itt-ott még biztosan beszerezhető.
És most jöjjön a soundtrack, ami nekem legalábbis ugyanolyan fontos, mint a film.
Itt ugyanis a filmben is hallható dalok sorakoztak, s az adta a különlegességüket, hogy abban az időben még csak elvétve lehetett találkozni a stílusok ilyetén keveredésével.
Na, nem mondom, hogy nem volt rá példa, hisz ott volt az Anthrax-nek a Public Enemy-vel közös ‘91-es Bring the Noise című dala vagy a Beastie Boys-szal közös I’m the Man. De nem szabad elfelejteni az Aerosmith és a Run D.M.C. ’86-os Walk this Way-ét is.
Itt ugyanis a rock/metal csapatok “adtak randevút” a rap/hiphop arcoknak és szerintem a már említett remekműveket is sikerült űberelni.
Fontos kitérni arra, hogy a kiválasztott csapatok – és itt nem a rap/hip-hop előadókra gondolok elsősorban, mert azokkal nem vagyok képben – kereskedelmileg is húzónevek lehettek, legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ne lett volna szempont. Hiszen a Faith No More, a Biohazard is sikeres lemezekkel jelentkezett abban az időben, hogy a grunge bandákat a Pearl Jam-mel az élen már ne is említsem. S, abban az időben a zeneipar is annyira más volt, hogy négy dal is megjelent kislemezen.
Alapvetően egyenletes színvonalúnak tartom a lemezt, de egy-két számot azért kiemelnék.
A film címét viselő Biohazard és Onyx dal, simán odaillene Evanék akkori kiválóan sikerült lemezeire (Urban Discipline, State of the World Address).
A Slayer az akkor a Body Count élén a rap mellett már metalt is játszó Ice-T-vel három The Exploited dalt (War, UK ’82, Disorder) gyúrt egybe s készítette el a nekem legjobban tetsző “szléjer dalt”, azokkal a tipikus hasító, horzsoló gitárokkal.
Aztán ezt követi a hatalmas termetű szamoaiakból verbuválódott Boo-Yaa T.R.I.B.E. és a Faith No More közös dala. Mekkora már Mike Patton ó-ó-ózós témájával induló dal, amihez filmből vett részletekkel dúsított klip is készült.
Igazság szerint említhetném az OST minden számát, mert ez egy hibátlan összeállítás, de a Therapy? és a Fatal Come and Die című száma is kiválasztott. Andy tipikus éneke segít megszeretni a dalt, ami ugyan nem a Troublegum lemezes punkosabb vonalat mutatja, annál ez súlyosabb, de jól áll nekik.
És hát zárásként ott a Pearl Jam. Nem titok, sokat jelent nekem a csapat, akik a Grungery-s kezdeményezésnek (Scream Hello // Bring Pearl Jam Back to Budapest 1996/2016) köszönhetően jövőre talán húsz év után ismét tiszteletüket teszik nálunk.
De vissza a filmzenealbumhoz! Szóval Eddie Vedderék a Cypress Hill legénységével szövetkeztek, s Real Thing címmel egy olyan dal készült, ami koránt sem hat azonnal, s már érezni rajta a Vitalogy-s útkeresést is, de a hip-hop miatt semmiképp se nevezhető tipikusnak. S talán épp ezért működik is.
Összességében tehát ez egy igényes válogatás, amit bátran ajánlok a kilencvenes évek elejének metal zenéit kedvelőknek, a korszak után érdeklődőknek, kellően nyitottaknak. Meg azoknak is, akik a filmzenékért rajonganak.
Aki látta a filmet szerintem tudja miről is beszélek, aki pedig még nem, annak javaslom a megnézését.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
