Gyönyörű borító, pofás lemez és rengeteg nyomtatott ínyencség érkezett a postaládámba a Five Minutes Hate bemutatkozó anyagaként. Be kell valljam, a lemez sokáig porosodott a beérkezett promók között és valahogy senki sem akart nekiállni, hogy ledöntve a saját korlátait, elmélyülten fürkéssze ki eme kiadvány minden apró szeletét, aminek egyetlen oka az lehetett, hogy valaki odabiggyesztette a stílusmegjelöléshez a metalcore szócskát. Én is a pofás külcsínnek adtam meg az esélyt és azt gondoltam magamban, egy ilyen epikus jelenetet ábrázoló kép a stílust ötvözve hangulatilag talán valami újat, valami nagyszerűt rejt majd és magam is elismerően csettinthetek végre egy ilyen kiabálós lemezre. A melodikus vonal ígérete még rejtélyesebbé tette a 2004 óta létező olasz zenekar mibenlétét számomra, de sajnos az északi fuvallat kifulladt annyiban a lemezen, hogy a szokásos gyopár egyszerűségnél azért többet tettek le zene címszóval az egysíkú dühös ordítozás alá. A tíz dalt tartalmazó lemezen ez mindössze 1-2 dal erejéig nyújt bármiféle élvezetet a hallójáratoknak, utána ismétlődően , szinte végeláthatatlanul kapjuk ugyanazt néhány kínos tördeléssel egészen 37 percig, ami borzasztóan sok időnek tűnt.
Először is kezdjük az énekkel, ha már ennyire az arcunkba mászik. Davide Moddi (művésznevén Viddi) kétségbeesetten üvölti ki a lelkét szinte az egész anyagon, bármiféle ötletnek, dallamnak vagy manírnak hiányában be kell érnünk ismétlődő gyomorbántalmainak világgá kürtölésével, ami az ötödikként érkező Cem Anahuac lassabb, még hangzatos részeit is képes volt hazavágni, ami nem kis teljesítmény. A Coward c. dalban próbálkozik valami hörgés szerűvel, de komolyan venni már lehetetlen volt. Az Alto és Marco által prezentált riffek és szólók azért sokkal combosabban sikeredtek, ők viszik a teljes anyagot, bár a szaggatások, modernnek szánt elemek gyakorlatilag megakasztanak egy-két dalt ahelyett, hogy változatosabbá tennék. Mindemellett pár szóló olyan lehetetlenül aránytalan helyen üti fel a fejét, hogy csak azért figyeltem fel rájuk. Szerencsére nem túl gyakoriak. A témák ugyan jólesően pörögnek, de el lehet velük játszani a „Melyik északi melodeath bandára emlékeztet?’ játékot, ami nem ér jelest a bizonyítványban. A ritmusszekciót erősítő Tia és Igor is biztos hátteret nyújtanak, de valahogy eltűnnek a vastag gitár szőnyeg alatt, pedig mélységet, kapaszkodót ők tudtak volna adni ennek a saját farkát harapdáló rifftengernek. A hangzás modern, erős, de ugyanakkor steril és élettelen.
Nehéz dió lenne ezen kívül mást írni a zenekarról, mert általában írás közben végig az adott lemez dalai zakatolnak felém és gyakorlatilag még egyszer nem szeretném végig hallgatni ezt az időnként kaotikus szenvedést. Aki szereti a melodikus death metalt, számtalan jobb bandát talál magának, a metalcore rajongók szintén, szóval az időnként meglehetősen pörgős zenei háttéren kívül egy okot sem tudnék felhozni, miért választaná ez bárki is. Ha valaki pedig zenei mindentudását szeretné bővíteni, az alábbi videóval teljes egészében kiismerheti a Five Minutes Hate „világát” a lemez legváltozatosabb pillanatainak meghallgatásával…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
