Értékelni sokféleképpen lehet. Viszonyítani szoktam az adott banda múltjához, esetleg jobb lemezeihez, a saját stílusán belüli más zenekarok teljesítményéhez, legvégül pedig az általam kreált belső mérce szerint. Ezen szubjektív skála azonban a legfontosabb, ebben ütközik ki minden ember egyénisége, személyisége. A Testament új lemezénél már csak ismertségük okán is könnyű dolgom lesz az első két lépcsőfokot alaposan kivesézni, hogy magán jellegű minőség mágnesem milyen eredményt hozott, azt a pontszámokra tekintve könnyedén kitalálhatjátok.
A Testament tehát megint kibújt nyughelyéről és előző, véleményem szerint szintén jól sikerült Dark Roots Of Earth lemezük után még feljebb tekerték a hőfokot. Már négy évvel ezelőtti kiadványukon is kísérleteztek a modernebb hangokkal, természetesen csak repertoár bővítés céljából, de a végeredmény még nem győzött meg teljesen arról, hogy az lesz a helyes út. Végül lehet nekik lesz igazuk. A Brotherhood Of The Snake szövegvilágában ugyan tartalmaz még valamit a misztikumból, nem erről szól a lemez, sokkal inkább a lendületről, haragról és a dalszerzés, az életerő diadaláról. Chuck Billy bandája összeszedte azt, amit a kezdetekben thrash metalnak éreztek és modern, bivaly hangzással megdobva, friss aprításokkal tűzdelve gyúrták össze a folytatást, olyan erényt csillogtatva, amiért a fiatal bandák sokszor ölni tudnának, a rutint.
Mire számíthatunk tehát? Egy tisztességgel odatett, a zenekar múltjához méltó lemezre, ami éppannyira épül a sok évvel ezelőtt lefektetett alapszabályokhoz, mint a modernebb igények kielégítéséhez. A lemezt nyitó címadóban rögtön egy legendától elvárható témával indulunk és a gyújtóbomba is nagyot robban. Chuck a keményebb hangjával ugrik neki és odamondja, amit gondol múltról és jövőről kígyóbőrbe csomagolva. A rövidnek mondható dalban már minden ízlelőbimbónkat megcsiklandozzák, amik keménységre, fogós témákra, iskolázott gitárszólókra és vadulásokra van kifejlődve villás nyelvünkön. Ehhez készítettek egy egyszerű, de a dal súlyosságát tökéletesen visszaadó szöveges videót is.
Az energia úgy áramlik tovább a The Pale Kingre, hogy fel sem eszmélünk, de már megint bólogatunk. Elődjéhez képest dallamosabb ének lep meg minket a gitárokban és a klasszikus thrash gyönyörökben elveszve, de azért ne gondoljunk a tagadhatatlanul nagy hatással bíró Metallica utánzására. Szerintem amúgy is nagyobb feelinggel lett megáldva a refrén, mint amit Hetfieldék mostanában összehoztak. Ez egy hordába kapaszkodva énekelhető, minőségben sem szégyenkező thrash himnusz a kötelező elemek izgalmas összerendezésével párosítva. Még a dal végére is akad egy akkora adrenalindús cowboy riff, hogy szerintem koncerten a csajok fele hímtagot növesztene tőle… A Sronghold újra begyújtja a rakétákat, ökli magából a verejtékfacsaró tombolnivalót csorda kiáltásokkal és némi hörgéssel is párosítva. A refrén ez mellett a körítés mellett igazi megaslágernek hat, már-már rádióbarát csemegefalat, ami egy nagy tálnyi agressziófasírton díszeleg. A leginkább középtempóval operáló Seven Seals is beindul néha, a dal második felében pedig egy remek gonosz menetelést kombinálnak nekünk finom megoldásokkal. Ahogy a lemez több dalába, leheletfinoman bekúszik a dalokba egy kis progresszió, ami fejtörést és sikító frászt nem okoz, de eléri, hogy az egész kiadvány úgy tekeregjen és fenyegessen, mint a megvadult csörgőkígyó. Valamivel lassabb a Born In A Rut is, de a feszültség ugyanúgy megtalálható benne és semmivel sem kíméli jobban a nyakcsigolyákat, mint elődei. Személyes kedvencem lett a Centuries Of Suffering, itt megint a harag és a sebesség dominál, a tipikus gitárnyúzások és a dallamosabb refrén keveréke pedig telitalálat lett. Nem kevésbé lett húzós dal a Black Jack sem Chuck morgós énekével. A Neptune’s Spear odamondogatós éneke kellemes időutazás a stílus hőskorába, a Canna Business pedig a legkeményebb nyitó riffekkel fektet két vállra még a lemez vége felé közeledve is. A méltó befejezésről a The Number Game gondoskodik, ami nagy valószínőséggel sok mutatót kiakasztana, ha lenne tesztoszteron mérő.
Végezetül csak egyetlen negatívumot tudott felhozni önmaga ellen a Brotherhood Of The Snake, méghozzá a viszonylag hosszú játékidőt. Mivel alkalmi thrash fogyasztónak tartom magam, 45 perc talán csak nekem okoz kihívást ebből az olajozott gépezetből, egy rajongó azonban gond nélkül megbirkózhat vele és nagykanállal habzsolhat. Minden esetre egyben legyűrni a veszélyességig felturbózott vérnyomással és lendülettel nem volt olyan könnyű feladat, viszont a megfelelő időpontban a kiadvány aranyat érhet, még a régi klasszikusok mellett is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
