Immár elmondható, hogy a görög Aenaon rendszeres látogatója az oldalnak, mivel foglalkoztunk már minden lemezükkel, melyek a hangpróbán is megmérettetésre kerültek, gyakran alaposan megosztva a pontozók gyanútlan mezejét. Többek között én sem méltattam túlzottan a 2014-es megjelenésű Extance c. lemezt, ami részleteiben, ahogy a banda korábbi anyagai, magas színvonalat képviselt, de egyben megülte a gyomromat. Ezzel szemben Hypnosophy sokkal könnyedebbre és befogadhatóbbra sikerült, miközben megtartották a bandára jellemző szabadon értelmezett zenei szerkezeteket. A könnyű fogyaszthatóságot természetesen most is csak az avant-garde, kísérletezős black/death vonalon lehet értelmezni, azért egy új Nothing Else Matters nem született. Amiben nagyot lépett előre a banda, az egyértelműen a dalszerzés, méghozzá úgy, hogy lényegük, a határok nélküli zene mit sem változott.
Slágeresség szempontjából azonban telitalálat már a nyitó Oneirodynia is, ami egy alig hét perc feletti, de minden izgalmasat magába foglaló szerzemény. Változatos vokalizálás, ami a black metalos károgástól a tiszta énekig, a megjegyezhető dallamokig terjed, számomra időnként megidézve a populáris hangulatban lévő Strapping Young Lad világát, valamint a svájci Blutmond zenekarét. Pedig a dal elején még a Thy Catafalque ködös világából indultunk ki… Ha pedig így összegyűltek a hatások, áthallások, akkor nem hagyhatom ki az Arcturus, Sear Bliss, Vintersorg, Solefald megoldásokat sem, amik így egybegyúrva hamisítatlan Aenaon dalokat alkotnak. A változatos ének mellett izgalmas gitártémákat, brutális darálást és menetelős középtempót, erős szólót is kapunk, a szaxofont pedig még meg sem említettem. Talán ez lett eddig a zenekar legjobban sikerült szerzeménye, ami egyszerre vad és zabolátlan, ugyanakkor átgondolt, tökéletesen kiforrt és egységes. A másodikként érkező Fire Walk With Me szintén hasonló hosszúságban fogant, a dallamok és változatos hangszerek kezelésének megtartása mellett pedig még agresszívabb tud lenni a nyitó dalnál. Érezni, ahogy ropog a tűz, ahogy a szél által felkapott apró parázsdarabok időnként a bőrünkbe marnak. A dal második felébe beköltözik a mágia, a dal hipnotikus, lángok körül kialakult körtánccá válik, hogy a végén felgyorsulva ismét megmutassa erejét. Az előzetesként megjelent Earth Tomb igazán skizofrén kettősséggel bír: black metal és laza heavy metal sláger vegyületeként szórakoztat.
A Void ugyanezt a varázslatot műveli, méghozzá egy hangyányit sem zavaró, tökéletesen beillesztett női énekkel, amit talán a Cradle Of Filth tudott többször izgalmasan elsütni. Ha pedig kísérletező kedv, akkor szóljon a dalban az indiai szitár is, mert miért ne.
A lemezen kilóg a sorból a Tunnel c. szerzemény, már csak azért is, mert alig négy perces és leginkább kemény death metal meneteléssel kezdődik, majd a progresszió jegyében annyi felé ágazik, mint Öveges professzor ősz hajszálai az elektromos kísérletek alatt. Felkapaszkodott az elszállás vonatra a Thus Ocean Swells is, ami egészen a 70-es évek progressziójáig képes visszanyúlni. Ebben segítségére vannak a könnyed, de fifikás gitártémák és az erősebb billentyűhasználat. A korlátok döngetéséhez természetesen hozzá tartozik a monumentálisabb, terebéjesebb szerzemény, ezt a célt szolgálja a záró, negyed órás Phronesis – Psychomagic, ami egy barátságos, zeneiségre épülő kezdés után kézen fogva, cukorkát ígérve kísér el bennünket a kiváló görög black színtér fekete erdejébe… Ugyanakkor ez lett a lemez leglaposabb, legjobban elnyújtott dala, tehát azért a rövidebb szerzeményekben jobban működik a gépezet.
Eddig több kiadványával tettem kísérletet a zenekarnak, de valahogy mindig túlnőtt rajtam a feladat, amikor be kellett fogadnom a zenéjüket. A nagy kísérletezési ingereket sokkal inkább éreztem magamutogatásnak, céltalan csapongásnak, mint tudatos alkotói folyamat eredményének. Most azonban megérettnek, kiforrottnak érzem a dalaikat, úgyhogy lehet aratni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
