Ahhoz, hogy valaki elszántan, kitartóan foglalkozzon a zenékkel, nem árt egy belső késztetés arra, hogy megoszthassa a gondolatait a világgal. Ezért van az, hogy mikor beleszaladok egy jó lemezbe, azonnal viszketni kezd a tenyerem, cikáznak a gondolatok a fejemben, hogy milyen jó lenne tudatni a világgal, legfőképp az olvasókkal, hogy igen, van ez a lemez és rohadt jó. A bomba kiadványokra ugyanakkor jóval több átlagos cucc is jut, ezeket is élvezettel hallgatom és próbálom a nekik megfelelő és az őket megillető helyen kezelni, mert másnak az átlagos lehet éppolyan kiemelkedő. Ez a nyár például egyértelműen a death metal lemezek szerintem régóta nem tapasztalt dömpingjét hozta és a hullámnak még nincs vége, durván két-három naponta futok bele egy olyan kiadványba, amibe azon kívül, hogy az eredetiségét otthon hagyta a fogasra akasztva, nem igazán lehet belekötni. Elég csak egy-két pillantást vetni az elmúlt hangpróbákra befurakodott lemezekre és megláthatjuk, hogy a tendencia nem korlátozódik kifejezetten az old school vonalra, éppolyan ütemben kapjuk a technikás, a dohos, valamint az egészen a műfaj kezdetéig visszanyúló halálfémet. Ember legyen a talpán, aki mindről tájékoztat, mindent kiemel, legfőképp mindent a helyén kezel és minőség szerint sorba állít, mert a halál a középkori pestisjárványok óta nem ütötte fel fejét ilyen sűrűn és nem terjedt ilyen tempóban. Mindezt érdemes tudni a jelenlegi írásom kapcsán, mivel ezúttal fittyet hányva a hosszas keresgetésre, kincsvadászatra, ráböktem egy death lemezre és újfent azt kellett tapasztalnom, hogy a lelkesedés és alázat bárhol képes egy korrekt lemezt összehozni. A helyszín most Kanada, a zenekar pedig a debütáló Entity. A választásomhoz pedig elég volt egy kellemes asszociáció a zenekarnévvel kapcsolatban (Lélekvesztő c. 80-as évek beli érdekes, kísértetes horrorfilm jutott eszembe róla), valamint az egyszerű, de kellően hatásos borító és logó, ami szinte már megelőlegezte a hangulatos trancsírt és műfajt, ez pedig természetesen a régi iskolás death metal a 90-es évek elejéről. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy egy hirtelen összerántott, hullámlovas brigádról beszélhetünk az Entity kapcsán, mivel a fiatalok által 2012-ben alapított zenekar végigjárta az iskolát, demóztak, jött ki EP, single kiadvány tőlük, mindeközben pedig csak egy basszusgitárost fogyasztottak el, akit cserélni kellett, de csak a lemez felvétele után. Megvan tehát az összeszokás, a közös szenvedély, úgyhogy irány a mészárszék és a kedvencek nemcsak megidézése, de méltóságteljes megkövetése. Terítékre ezúttal az amerikai death vonal kerül, úgyhogy megkerülhetetlen az Obituary, Cannibal Corpse, vagy a szintén kanadai Gorguts által kitaposott ösvény.
A Phobia Of The Formless egy rövid lezárással együtt 9 tételt tartalmaz, 41 perces játékidővel, amihez a stílusban azért okosan kell közelíteni, hogy ne váljon unalmassá. Szerencsére Adam Kozak énekes, Grizz gitáros és Kyle Braun dobos is komolyan vették a feladatot, miközben egy jót szórakoztak. Egészen erőteljes a kezdés ennek megfelelően az Instinct To Exterminate formájában, aminél már meghallhatjuk azt a vokált, mely esetleg néhány embert eltántoríthat a folytatástól. Adam ugyanis nemcsak jól érthető, de mély hörgéssel operál, időnként valamivel magasabb hangon kiabál, kissé a göteborgi death felé kacsintva. Ettől függetlenül a zene az hamisítatlan pattogós, a thrastől már bőven elvált brutalitás. A dalban kapunk lehengerlő tempójú, gonosz riffeket, erőteljes cammogást és sikító gitárnyúzást egyaránt, mélyen dörmögő basszust és ötletes, lendületes dobokat.
A nyitást légyzümmögés vezeti át a következő tételbe, ez a jóval hosszabb Scaphism, amiben ugyan elgurul néha a gyógyszer, de inkább a középtempós menetelés, málházás a jellemzőbb, ennek köszönhetően jóval dohosabbnak is érezhetjük. A Vindictive Killing ellenpólusként, rövid játékidővel kapcsol magasabb hőfokra, hogy aztán a kiadvány leghosszabb, majd 8 perces The Flayed One című szerzeményének adja át a trónt. Uralkodását kihasználva emelkedik a legjobb tételnek járó magasságokba, kimért, stílusos pusztítást hagyva maga után. Nem különb tőle a Horrendous And Repugnant sem, amit elődjéhez hasonlóan az I, Somniphobia jóval rövidebb közjátéka vezet fel. A dal doomos lassúságáról egy újabb régi kedvenc is felrémlett, méghozzá az Accidental Suicide 1992-es klasszikusa, a Deceased. A kezdésre emlékeztető, úgymond játékosabb vonalat hozza vissza az Unintelligent Design, majd a korábban single formájában már megjelent, 200.000 Years, amiben a banda útját is segítő Roger Mowat (Dead Asylum) is lefog pár hangot gitárján.
Mint írtam, egy lemez a sok közül, amire a death metal hívők manapság ráharaphatnak, aki pedig követi híreinket, a heti fémjelzéseket és nem telik el könnyedén, az bezsákolhat magának nagyon sok új kedvencet az úttörő kiadványok mellé. Megkerülhetetlennek ma már nem tekinthetünk egyetlen ilyen albumot sem, ettől megfoszt minket a nagy választék, de ugyanakkor el is kényeztet azzal, hogy nincs a halálfémnek olyan szegmense, ahol ne találhatnánk stabil, minőségi produkciót akár hetente. Azért, hogy mindről írnom se kelljen, a pontszámot kivetíthetitek az összes hasonló lemezre, legyen az épp az Eraserhead, Resurgence, Remains, Necroblood, Maim, Morfin, Soul Massacre, Bloodcut, Bloody Redemption, Skelethal, Necrotúj lemeze, de ide tartozik az épp hangpróbás, gyalázatosan sötét Triumvir Foul, valamint a Gorephilia. A listát egyébként folytathatnánk még sokáig…
