Az a helyzet állt elő, hogy egy az egyben ide másolhatnám a Symphony Of Symbols cikkem nyitányát, miszertin a kiadóra pillantva döntöttem egy promós anyag mellett, különösebb tekintet nélkül bármiféle egyéb információra. Az még hagyján, hogy belenyúltam egy technikás death lemezbe, miközben az old school cuccokat általában előnyben részesítem (szerencsére jó lemezt fogtam ki még így is), de másodjára metalcore, groove, djent keverék jutott osztályrészemül. Az Omega Diatribe neve egyébként ismerősen csengett, kicsit visszanézve a forgács hasábjait rá is kellett jönnöm, hogy olvastam már róluk hideget-meleget. Ismét a fényes oldalát mutatja felém az őszi napsütés, mivel olyan kiadvány került hozzám, ami elődeihez képest minőségi fejlődést mutat. A Symphony esetében ez mondjuk nem volt annyira egyértelmű, mert például akadt, akinek a régebbi munkák jöttek be inkább, nekem meg kifejezetten tetszett a modernebb hangzás és irány. Az Omega Diatribe más téma, itt nem a zene bonyolultabbá válásáról van szó, inkább tisztult, finomodott a képlet, mert a korábbi őrült, matekos massza helyett, ahol kapaszkodni maximum valami kísérőként elfogyasztott varázsgombába lehetett, most jóval inkább dalokban gondolkodtak a srácok. Persze a mateknak sem kell búcsút intenünk, messze még a rádióbarát nagypaparock, mint a jelenleg ismert legtávolabbi galaxis (hangzatos SPT0615-JD néven található, ha valakit érdekel).
A változások hátterében szokás szerint komoly események rejlenek, mivel az alapító tagok mellett új emberek is megjelentek a budapesti banda környékén. Hájer Gergő gitáros és Szathmáry Ákos basszer mellé szegődött Kiss Tamás dobos és Höflinger Tamás, aki a vastag gitárhangzásba segít be. A legfontosabb változás ezen felül énekesi poszton történt, mivel az extrém megjelenésű és hangú Komáromi Gergely helyére Lucsányi Milán érkezett. A két énekes között igencsak sok különbség van, mert amíg Komáromi hangja fájtalomtól átitatott üvöltésekkel járult hozzá a csapat egyértelműen Meshuggah, Gojira, Fear Factory ihletésű szaggatásaihoz, djentes tördeléseihez, addig Milán erőteljesen eltolta a végeredményt egy befogadhatóbb, de egyértelműen kompromisszummentes hardcore irányba. Időnként ráadásul nemcsak az ő hangját hallani, hanem a többiek is besegítenek némi csorda üvöltéssel, ami kifejezetten jóra sikerült, én még többet is el tudtam volna viselni belőle a változatosság érdekében. Mivel a djent kifejezéstől gyakorlatilag már sajogni kezd a tarkóm az első hangok meghallgatása előtt, ez kellemes meglepetésként ért, akárcsak a bólogathatóan előadott, időnként egészen fogós gitártémák. Elképzelésem szerint ez a fajta zene csak élőben képes kifejteni a hatását teljes mértékben, fejhallgatóval hallgatva, 53 perces játékidővel gyakorlatilag maximum 20 percig élvezhető őszintén, de addigra már minden készletemet kimeríti, ami a türelmet illeti. A dalok érdekes témákat boncolgatnak, a hangzás bivaly, időnként pedig egy kis elmélkedés is belefér nekik, mégsem igazán nő tovább a végeredmény egy konditerem vagy egy fesztiválon megtartott bólogatóverseny háttérzenéjénél. Minden bélyeg ellenére az Omega Diatribe rendelkezik lélekkel, egyéniséggel, amihez remek hangszeres játék is párosul. Így születnek az olyan bomba dalok, mint például a Chain Reaction vagy a személyes kedvencemmé vált Spinal Cord (többször is begyorsulhatnának, jól áll nekik).
A metalcore/djent/groove metal hazai rajongóinak igazi csemege született meg a Trinity formájában, amit nem lemezként, hanem meghívóként tudnék értékelni egy hatalmas bulira, ahol ténylegesen elszabadul a pokol. Ha a közeljövőben vannak ilyen terveitek egy hétvégére, akkor gyúrjatok rá a Trinity meghallgatásával, beszerzésével. Nem vagyok sem nagy rajongója/ismerője sem ennek a műfajnak, de azt könnyen megállapítom, hogy ami itt zajlik, az minőségi munka eredménye. A kiadvány elérhető a Metal Scrap bandcamp oldalán keresztül is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
