Moonsorrow

Kivenkantaja (2003)



    A 90-es évek elején igencsak felkorbácsolódott az északi országok, mint Norvégia, Svédország, Finnország nemzeti öntudata, ebben pedig jelentős részt vállalt Quorthon munkássága a Bathory révén. A folk és viking metal hordák nagyrészt a black metal mozgalommal kombinálva pedig végtelen mennyiségben kezdték el ontani a mitológiai témákkal foglalkozó, népi elemekkel teletűzdelt lemezeket. A trend csúcsa véleményem szerint az ezredforduló környékén csúcsosodott ki igazán, amikor a komolyan vehető, progresszívebb megközelítéstől (Vintersorg, Enslaved, Ensiferum) a műfaj skálája egészen a már-már paródiába illő próbálkozásokig terjedt (Finntroll, Korpiklaani, Trollfest). Az anyagok többsége magas színvonalú volt attól függetlenül, hogy épp csatába készülő, vagy hatalmas lakomát csapó vikingek kerültek a terítékre. A nagy lendülettel megindult bandák közül még ma is sokan aktívak és a színvonalból is csak kevesen engedtek, de már messzemenően nem számítanak újdonságnak, a hallgatóság pedig valamilyen szinten már el is tellett a hősies himnuszok sokaságával. Ez a hullám sodorta partra az 1995-ben indult finn Moonsorrow zenekart is, akik véleményem szerint a népi elemek és a black metal egyik leghatásosabb, legszórakoztatóbb keverékét tudták összerakni boszorkánykonyhjukban.


    Mindmáig, ha meglátom a Vikingek sorozat bemutatóját valamelyik tévéadón, viszketni kezd a tenyerem, hogy gyorsan lepörgessek tőlük egy lemezt, a választásom pedig legtöbbször a 2003-as Kivenkantaja című produkcióra esik. A zenekar ettől függetlenül rossz, vagy egyáltalán gyenge albumot még nem tett le az asztalra, viszont a fúzió arányát és az elkészült dalok fogósságát, emészthetőség ez a korong járatta leginkább tökéletesre. Első két anyagukon (Suden Uni, Voimasta Ja Kunniasta) akadt egy kis határsáv a black metal és a viking hangulati elemek között, míg a Kivenkantaja egy olyan album lett, amit lelkiismeretfurdalás nélkül tudok az általam hibátlannak tartott kiadványok listájára biggyeszteni. A srácok akkoriban igencsak elkapták a fonalat, mivel az egy évre rá érkező Verisäkeet sem nagyon marad el a színvonaltól, viszont hosszú tételeivel valamivel nehezebben emészthetőnek tartom. Ettől függetlenül a mai napig az egyik kedvenc blastbeatem a rajta található Kahunkynsi című dalban található. A monumentalitás irányába tolódott tovább a mindössze két dalos, majd egy órás V: Hävitetty, amely a zenekar feltétlen híveit tudott igazán meggyőzni, az azóta megjelent két nagylemezük (Varjoina Kuljemme Kuolleiden Maassa és Jumalten Aika) pedig már nehezebben tudta azt a frissességet nyújtani, amit megszokhattunk tőlük. Nemrég a csapat a facebook oldalán bejelentette, hogy ezentúl angolul fognak énekelni és 3-4 perces dalokat írnak, amivel bekerülhetnek a rádiókba. Szerencsére ezt április elsején posztolták, így sejthető némi ugratás a dologban…



    A lemez témavilágát illetően egészen a gyökerekig nyúlik vissza, megidézi a dicső harcosok, vadászok elnyűhetetlen férfiasságát, becsületét, ugyanakkor az egészet átjárja egy keserédes hangulat, amiből tudhatjuk, hogy a nagy korszak éppen a feledésbe merülés határán imbolyog. Nagyszerű példa erre az albumot nyitó epikus csoda, a 13 perces Rauniolla, amely egy medvevadász történetén keresztül mutatja be nekünk a felmagasztalt korszakot. A dal akárcsak a legtöbb szerzemény a lemezen szinte végig középtempóban halad, de a hangszerek összessége olyan lüktetést, pulzálást biztosít mindegyiknek, hogy megállíthatatlannak érezhetjük őket. A zenekarra jellemző népi hangszerek mellett a legnagyobb hangsúlyt a szintetizátor kapja, ami a könnyed rigmusoktól a szimfonikus hatásokig minden utat bejár a közel egy óra alatt. A Kivenkantaja nagyobb részében élvezhetjük a folyamatosan változó, máskor pedig black metalosan monoton sodrását, ugyanakkor az ének változatosságára sem lehet panaszunk. A klasszikus károgás mellett tiszta éneket, kórusokat hallhatunk, olyan témákkal, melyek pillanat alatt képesek beragadni a hallójáratunkba. Visszatérve az áprilisi tréfához, szerintem a Kivenkantaja már önmagában egy igazi slágergyűjtemény és az, hogy nem hallhatjuk őket a rádióban, az nem a zenekart minősíti. Az egységes színvonal, a minden hangszert támogató hangzás és a teljes hitelességgel előadott vokál pillanatok alatt képes bármilyen zenehallgatót elrepíteni a fagyos északra, ha a végeredmény hangulatát valaki anyaggá tudná alakítani, annak közelében magától fényesednének a páncélok, éleződnének a kardok.



    Megjelenése után pár évvel jutott el hozzám az album, a viking harcosok zenéivel pedig éppúgy túl voltam töltődve, mint a legtöbb hallgató, ez a lemez mégis újra és újra előkerült, ráadásul legtöbbször elejétől a végéig pörgött. Néhány év távlatából sem tűnik kevesebbnek, sőt, mivel a magasra helyezett lécet manapság kevesebben tudják megközelíteni, egyre inkább elkoptathatatlan klasszikussá válik. Alapvetően kell hozzá természetesen a műfaj iránti fogékonyság, ami ha megvan, akkor Moonsorrow lemezzel mellé nem nyúlhat senki.