Van a 90-es évek második felének egy igencsak aprócska zuga, méghozzá a gótikus, death/doom metal zenekarokat illetően, amit rettentően kedvelek. Ez a rész a demókra vonatkozik, melyeknél tovább sajnos sok zenekar nem jutott annak ellenére, hogy kreatívitásnak, hangulatnak nem voltak híján. Rengeteg felvétel van, ám ezeket manapság csak különféle blogokról, eldugott gyűjteményekből lehet beszerezni, ha nagyon szerencséje van az embernek. Igazi kis kultusszal rendelkezik néhány ilyen cucc, mint például a perui Lament Christ 1999-es In Ventus Est Dolor című, limitált kiadásban napvilágot látott demója, ami igazából az eddigi egyetlen kiadványa volt a formációnak és voltaképp egy nagylemez felvételeit tartalmazta bő 55 perces játékidejével. A funeral doom, death doom metal igencsak egyedi keverékét rejtette a produkció, melybe neoklasszikus és komolyzenei elemek is bőséggel jutottak. Sajnos a hangminőség azonban hozta a demós szintet, így a nagyszerű lemezt csak recsegések, ropogások és furcsa torzítások keretében hallgathatja meg azóta is minden rajongó. Sok hasonló banda esetében nem is reménykedhetünk visszatérésben, folytatásban, azonban a 2017-ben újra egymásra talált zenekar elkészítette a lemez folytatását, immár méltó hangzással és gyönyörű formában. A friss The Agonic Fall Of Mourners a 90-es évek eddig el nem készült remekműve, amit minden búslakodni vágyónak illik megismerni.
A régi legénységből a két alapító, William Castillo basszer (Morbid Cadaver) és Juan Carlos Sotelo (Morbid Cadaver, Mortuorio) énekes-gitáros hívta életre most is a projektet, akik az elmúlt években gondosan kiválogatták harcos társaikat is. Egyértelmű volt a döntés Ronald Tinieblas (Grave Desecration, Crucifixor, Inmemorial) dobos esetében, hiszen a hosszú szünetet megelőzően tíz évig volt a zenekar tagja (2000-2010). Igazi újításnak Roberto Placios gitáros és Luber Elend billentyűs megjelenése számít. A régóta megírt dalokon azonban az ő szellemiségük sem változtat, itt minden az időutazásról szól. Fontos szerepet játszik még a lemezen az időnként feltűnő hegedű is, amit Diego Manrique Vera vendégeskedésének köszönhet a zenekar. Ez alapján az információ alapján egyértelmű lehet a My Dying Bride, Lacrimas Profundere, Anathema rokonság, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy talán nincs is olyan zenekar ebből a korszakból, ami ne hatott volna a Lament Christ világára, ami ettől függetlenül is igazán egyedi hangulattal rendelkezik.
Persze stílusából adódóan a The Agonic Fall Of Mourners a türelmesek lemeze, akik a három perces zongorajátéknak és klasszikus zenének is tudnak örülni, ami felvezeti az első, a kiadványon átlagosnak mondható hosszúságú 13 perces dalt. Az elegáns intró után itt rögtön a túlvilágon találhatjuk magunkat, bánatos-melankolikus lüktetés veszi kezdetét hol suttogással, hol sikolyokkal, hol pedig hörgéssel párosítva. A témák még most is emlékeztetnek helyenként arra, hogy a csapat magja tradicionális vonalon kezdte meg a zenélést, mielőtt sötétebb vizekre evezett volna. A monumentális méretek ellenére nem feledkeztek meg a dalok megfelelő kitöltéséről sem, amire tényleg nagyszerű példa a This Unbearable Pain. Finom megoldásai és hatalmas gitárszólója mindenképp a legjobb dalok közé emelik a viszonylag egységes lemezen is ezt a tételt.
Még ennél is lassabban, kimértebben építkezik a Drowned című dal, ahol a keményebb riffeket szinte végig a könnyedebb, de keserű melódiák váltják fel. Jóval közelebb van a végeredmény a hagyományos death/doom egyveleghez, mint a funeral vonalhoz, utóbbi viszont itt teszi igazán tiszteletét. Ráérős tempóra számíthatunk tehát, felemelő és szomorú hangulattal. A következő hasonló monstrumot a So Far From Paradise vezeti fel suttogással, narrációval, csellóval és szinti szőnyeggel, ismét a temetők szellemének adózva. A Cursed Into Eternal Voidban és az Alone In My Dreamlands című dalban még közelebb kerülünk az emlegetett demóhoz, hiszen visszatér a tiszta ének is néhány dicsőséges pillanatra. Bármennyire is vártam ezt, mégsem tudott azonban maradéktalanul boldoggá (boldogtalanná) tenni, mivel a régi kiadványon többen is kivették a részüket az énekből, így a simogató dallamokat még kórusban is hallhattuk. Itt viszont Juan ezen a téren magára maradt, aminek köszönhetően nem is lett túl izgalmas az összkép. Kicsit távolira, halkra is keverték a hörgéshez képest. A terjedelmes korong végére amúgy is elfogyott a szufla, a záró The Aonaran már soknak tűnt a nyitó Loss és a lemezt megfelező So Far From Paradise után, nyugodtan lehagyhatták volna.
Igazán nagyszerű ettől függetlenül a The Agonic Fall Of Mourners, minden mozzanatában hordozza a megfelelő hangulatot. Kár is lett volna ezeket a dalokat a fiókban hagyni, de az is tény, hogy már nem lesznek olyan hatással a világra, amilyennel a maguk idejében lehettek volna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
