Meristem
Dark Phase

(Hear Hungary • 2020)
Győr Sándor
2020. november 19.
0
Pontszám
8

Nem szokványos módon ismerkedtem meg a Meristem zenekarral, illetve a szinte friss, hétszámos anyagával. Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy nagyon jó, kb. két órás beszélgetésem Szarka Joseph-fel, akit a régi motorosok még a Hammer hasábjairól ismerhetnek, a fiatalabbak pedig a Hear Hungary-s Leander Kills, Nomad, Mudfield zenekarok révén hallhattak róla. Joseph végtelenül szimpatikus dolgokat mesélt a zeneiparról, illetve példaértékűnek tartom a zenéléshez, a zenészekhez való hozzáállását. Javaslom, kövessétek a Joseph Szarka József fb oldalát, ahol rendszerint megosztja a készülő könyvének részleteit, amiben nem egyszerűen visszaemlékszik egy-egy számára fontos előadó vagy zenekar munkásságára, hanem az ahhoz fűződő emlékeit, egyéni világlátását is megmutatja nagyon olvasmányos módon.

Nos, kiadói tevékenysége során egy általa megálmodott és életre hívott, négyévente megrendezett Új Gitáros elnevezésű tehetségkutatón bukkant rá Barkóczi Bencére – akiről ITT olvashattok – és a 2018-as verseny megnyerése után le is szerződtette. Bence a Meristem néven egyedül készítette el az Absorbed Light című EP négy dalát. Azóta Schiszler Soma (basszusgitár – AWS), Markó Ádám (dob – Special Providence, Useme, Cloud 9+) csatlakozásával zenekarrá formálódott a Meristem, amivel felsorakozott a fenti három Hear Hungary-s csapat mellé.

Joseph a beszélgetésünk folyományaként hívta fel a zenekarra a figyelmem és nem lehetek ezért eléggé hálás!

És, hogy milyen is a Meristem? És miért tetszik?

Megpróbálom megfogalmazni.

Igazság szerint zenehallgatási szokásaim és tapasztalatom alapján nem is kellene, hogy tetszen. Hiszen számomra mindig is az ének volt a legfontosabb, amikor zenét hallgattam. Nos, a helyzet az, hogy a 2020. július 21-én megjelent Dark Phase instrumentális, ének még véletlenül sincs és mégis tetszik.

Ennek pedig az lehet az oka, hogy Bence olyan dalszerzői vénával rendelkezik, hogy úgy nincs hiányérzetem, sőt! Nem tipikus gitáros lemez ez, amiben a többi hangszer csak aládolgozik a gitárosnak, hogy az villoghasson. Itt nem erről van szó. Nagyon nem. A lemezre került számok kerek egészek, és persze lehetne bennük ének, de úgy vannak összerakva a témák, hogy a dalok így is teljes élményt nyújtanak. Ki kell emelnem azt is, hogy az arányok is rendben vannak, mert nem az ilyen lemezekre jellemző végeláthatatlan szólózás és magamutogatás van, hanem a gitártudás megmutatása nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy a dal DALLÁ váljon. És még az is lényeges szerintem, hogy minden tételben benne van valami, amiről felismerhető, hogy ez Bence munkája.

A bő félórás EP-t nyitó klipes Circus például annyira eltalált, annyira dallamos, annyira lenyűgöző a komplexitásának és a ragadós dallamoknak a nagyszerűsége, hogy ha nem tudom ki játszik, simán valami amerikai gitáros szuperprodukciónak hiszem. Egyébként annyira gördülékenyen fűzik össze a különböző stílusokat, például ilyen latinos táncolható témákat, hogy az bámulatra méltó.

A következő dalban (Infected) szavak nélkül is érzem a fertőzést. Az “én mozimban” egy olyan film zenéje ez, amikor valamilyen rovarok okozzák és bár viszonylag súlyos a következmény, valami pozitív hatása is van. Aztán később jön a Colony Collapse, ami egy nyugodt utazás. Elszállás a tavaszi mezők fölött, kora hajnalban, amikor az éjszakai eső után a felkelő nap fénye visszaverődik a fűszálakon lassan legördülő vagy épp a cserjék ágai között a pókhálókon megmaradó vízcseppeken. Az apró tó fölé behajló ágakról lassan vízbe hulló, majd ott gyűrűző cseppek játéka hallatszik. Elképesztő nyugalom áramlik a dalból, amire a végén Bartók Máté szaxofonjátéka teszi fel a koronát.

Ezután a Rise egy csillogó, már-már popos dal, ami egy nyüzsgő városi park képét vetíti elém. Itt is – és ezt nagyjából az összes számra igaznak érzem – egyfajta elszállás, felülről rátekintést vizionálok. Fura, ahogy a dal végére a természeti képek helyett inkább gépies hangzások veszik át az uralmat… A Poisoner a címéhez méltóan, szinte méregként lopakodik be az elmébe, ott is marad. Úgy dolgozik, mint amikor a szer (vagy a vágy?) szétárad az erekben, felgyorsítja a szívverést, fokozza az izgalmat, majd elszáll és megnyugszik. 

Minden dalnak van valami olyan atmoszférája, ami miatt jó visszagondolni rá, ezzel együtt az egész lemeznek van egyfajta pozitív aurája, ami jó kedvre derít, aminek a szárnyán elrepülhetünk egy nyugodtabb világba, de jól is szórakoztat. Az idei év felfedezettje számomra.Köszi Joseph!

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.