Mirror
The Day Bastard Leaders Die (2022)

Csúnya, rossz boymester nem szereti a heavy metalt…nem is, ha az dög unalmas és nem csak a zenészek, de a produkciójuk is rettentően öregesnek hat. Az én elvarázsolt fejemben akkor indul be a kapcsolat, ha hallom, ahogy csörögnek a láncok és valaki egy izmos gázfröccsöt nyom a Harleynak. Szerencsére mindig akadnak kivételek és meglepetések, amelyek képesek még magukkal sodorni, felkelteni az érdeklődést. Ez volt tavaly a Tower lemeze, most pedig az egyébként már igazi veteránnak számító Mirror zenekar friss produkciója. Persze ezek a kiadványok szépen a háttérben maradnak, hogy azok fedezhessék fel magukat, akik nem egy logóért, pólóért, énekesért, gitárosért rajonganak, hanem magáért a műfajért. A The Day Bastard Leaders Die ugyan nem döntött le a lábamról, de sikerült egy olyan arcát megvillantani a gyökereiknek, melyek még mindig élőnek, magabiztosnak hatnak.

A nemzetközi összefogásból született csapat már megalakulásának évében, 2015-ben bemutatkozott egy erős lemezzel, ám ezután komoly változások is beálltak a tagságot illetően. Távozott az első dobos és gitáros páros, aminek az lett az eredménye, hogy valamivel frissebb, lendületesebb lett a brigád. A hard rock elemek kopása érezhető a szintén jól sikerült Pyramid Of Terror (2019) kapcsán és ez a folyamat megy tovább az új korong, a The Day Bastard Leaders Die esetében is. Az irány egyértelműen a 80-as évek elejének NWOBHM megidézése, annak legérettebb, legteljesebb formájában. Ebben az esetben nem kerülhetjük el a Satan, Angel Witch, Iron Maiden, Judas Priest neveket inspirációként, de ezeken túl megjelennek itt speed és power metalos elemek is (szélvész gitárszólók, gyakran használt kórusok), valamint néhány könnyed progresszív próbálkozás.

A jelenlegi tagokat meglesve azért nem meglepő a minőség és sok pozitív visszajelzés. Első körben itt van a zenekart életre hívó énekes, a ciprusi Jimmy Mavrommatis, aki már az emlegetett aranykor óta kiveszi a részét a nemesacél megmunkálásából. Ennek a néhány éves Hadraw nevű produkció az egyik bizonyítéka, valamint a Cipruson kultikusnak számító Armageddon Rev 16:16, amely a szigetország számára az első és sokáig egyetlen ilyen bandája volt progresszív elemeket sem nélkülöző heavy metaljával. A másik állandó tag a Mirror esetében a basszusgitáros Tasos Danazoglou, aki egyébként igazi multihangszeres, sőt, volt projektje, ahol énekesként is tevékenykedett. Leginkább doom metal lemezek környékén lehetett eddig összefutni vele (Friends Of Hell, Eight Hands For Kali, Electric Wizard, Great Coven), de tiszteletét tette már extrémebb vizeken is (Diavolos, Satan’s Wrath). A vérfrissítést Daniel Georgiou dobos (Dirt Is Destiny, Stainlesz, Winter’s Verge) és Nikolas Moutafis (Solitary Sabred, Hardraw) jelentik, de az idősebb korosztályt képviselő másodgitáros, Dino is jól hozza a kötelezőt. 

Nézzük, mi az, ami alapján szimpatikussá vált a zenekar. Az alapítók korából ítélve természetesen a hitelesség eléggé adja magát, de akadnak matuzsálemek, akik nem tudnak ilyen jók lenni. Itt a kulcs az, hogy ez a lemez most is frissnek hat, ráadásul az adott sablonokon belül nagyon jó dalokat írtak. A lemezt nyitó Infernal Deceiver elején, ahol Jimmy magas hangon kezd el visítani, nem adtam volna egy falat kenyeret sem értük, aztán jön a speed és egy végtelenül egyszerű, de annál monumentálisabb, epikusabb refrén, amire rögtön elkezd járni az ember ökle. A múzeumi dalnok hangja nem épp egy hibátlan, tökéletes gépezet, gondolom a több évnyi piálás és dohányzás megtette nála a hatását, de nekem pont nyersessége, hétköznapisága okozott kellemes perceket. A tördelt ritmusok finom megjelenése, az önmagában erős riffek (sok heavy metal bandában csak lüktetés van, éneket kísérő gitárhang) már elvinnék a hátán a produkciót, de a remek gitárszólók még tovább emelik a tétet. Itt azért elviseltem volna néhány modernebb fogást, de így sem kell szégyent vallaniuk. Hasonlóan jó lett a Souls Of Megiddo szintén hagyományos menetelésével, de messze nem ez hozza a legjobb pillanatokat annak ellenére, hogy klip is készült hozzá. Jóval változatosabb az utána érkező Savage Tales, ami felkelti bennem a gyanút, hogy ennek a zenekarnak érdemes hosszabb tételekben gondolkodnia kiteljesedéshez. Remek tempóváltások, dallamos refrén, ami továbbra is megmarad kellően férfiasnak: az okkultizmustól sem mentes történetekben az urak nem huncutkodva, áriázva feszülnek egymásnak, itt marad a szíven döfés és kivéreztetés. 

Az egész jó All Streets Are Evil és a kevésbé izgalmas Fire And Hell után ismét egy hosszabb dal érkezik, ez pedig a középtempós Stand Fight Victory, ami címe ellenére sikerült változatosra. A Sleepy Eyes Of Death megmutatja, hogyan lehet gitárszólóval kezdeni egy tételt és nem a megszokott ütemekben gondolkodni, valamint hordoz magában valami ős-thrash lüktetést is, de ez sem menti meg a középszerűségtől, ahogy a tördeltebb ritmusok sem segítenek a Demon Candles esetében, ahol sikerült a túltolt visítozás mellé igazán szép éneket is betenni, de már minek…Végül elérkezünk a címadó tételhez, ami természetesen a kedvencemmé vált a korongon és erős szerepet játszott abban, hogy bemutassam ezt a zenekar. A tétel kellően hosszú, játszik a tempókkal és még fogósra is sikerült. Ebből kellene több…

Nem egy megkerülhetetlen, kihagyhatatlan csapat a Mirror, hullámzó teljesítmény is akad a lemezükön, de ha már hagyományos fémzene, akkor legyen ennyire szórakoztató és hűséges a saját útjához. 

Temple of Torment
december 02.