Egyre ritkábban havazik a környékünkön, pedig nagyon szeretem a magasból alászálló fehér réteget, amitől minden tiszta és egyszerű lesz. A világ olyankor teljesen más lesz, ezt a természeti állapotot csodálhatjuk általában a legrövidebb ideig. Épp ezért érdemes néha kicsit rápótolni, magunkra húzva a takarót, elbújva egy sötét zugba és nyakunkba zúdítani valami igazán kellemes fagyosságot. Valami ilyen csodát vártam az osztrák Nahtrunar negyedik, Wolfsstunde című korongjától is, aminek borítója úgy vonzza a hőmérő negatív oldalára vágyókat, mint simlis vállalkozókat a lezsírozott pályázatok. Kellően hangulatos és a hóból is akkor lehetne rajta több, ha Jack Frost seggéről készítenének kinagyított felvételeket. Ezúttal azonban valamennyire félrevezetőnek értem meg ezt a képet a zene megismerése után, mivel nem szabadítja el a gleccserek armadáját, de alapvetően nem is ez a célja. Ugyan fekete fém révén a zord légkör adott, de a Nahtrunar esetében sokkal inkább beszélhetünk egy atmoszférikus, epikus, folk elemeket is alkalmazó egyszemélyes projektről (természetesen bármiféle információ nélkül az elkövető tekintetében), ami elsősorban a transzcendentális utazásokat, az ősi miszticizmusokat kutatja és helyezi előtérbe. Mindezt német nyelven, nehezen lefordítható szójátékokkal és a természetet, az élet körfogásának szépségét és könyörtelenségét egyaránt kidomborító dalszövegekkel.
Ha nem is feltétlenül azt hozta a Wolfsstunde, amit elsőre reméltem tőle, azért nem beszélhetünk egy értéktelen korongról, sőt, megkockáztatom, hogy egy eddig számomra ismeretlen előadót fedeztem fel, ami némileg kiütközik a tucat kategóriából igényessége következtében. Megér egy említést az album címének jelentése és a mögötte húzódó laza koncepicó is: a Farkas órájának is fordítható, mely arra az időszakra utal, amikor az alvás a legmélyebb. Ilyenkor a rémálmok igazán valóságosnak tűnnek. Ilyen rémálom gyötri a narrációt is: egy megtört, megkínzott ember életébe nyerhetünk bepillantást, aki valami ősi erő visszatérésétől várja a megváltását.
Nézzük például az anyag egyszerű, tiszta, de erőteljes underground hangulatot sugárzó hangzását, melyről az jutott eszembe, hogy olyan „lengyelesen sötét”. Többnyire meditatív hullámzást elősegítő, inkább monoton módon lüktető, mint gonosz témák találkoznak benne dallamosabb részekkel, melyek már a kezdetektől epikusságot sugároznak. Kitűnő példa erre a nyitó Fund, ami 11 percével megrostálja a hallgatóságot: ha kiszúrod az apró finomságokat, akkor ez a lemez neked szól hozzáállásával. Ezekből a megoldásokból bizony akad bőven: könnyed váltások a középtempótól a sodró blast beatig, csúcspontok és mélyrepülések, a háttérben megjelenő, de cseppet sem tolakodó billentyűk, valamint mintha egy szaxofon kísértete is beszűrődött volna a hóvirággal telített ablakon. Mindehhez egy könnyen követhető, de folyamatosan előre mutató ív is tartozik, hogy ne a szokásos önismétlő hozzáállást kapjuk a dal során.
Ez a veszély nem fenyegeti az Odal I-et sem, mivel egy dark ambient zúgással találkozhatunk néhány percben. Általában azt mondanám, hogy az ilyen közjátékok megszakítják az adott lemez lendületét, dinamikáját, de itt inkább nyomatékosságot sugárzott a szerzemény, ami szépen felvezeti a nagyszerű címadót, ami a Fund még ötletesebb, még szórakoztatóbb verziója. A projekt elkövetője nagyon komoly érzelmeket képes közvetíteni ezekkel a témákkal, melyeket századjára is jól esik hallgatni, hiába is ismeri valaki a világ összes ehhez hasonló kiadványát. Ha akad ilyen ember, az sem mehet el szó nélkül egy olyan dal mellett, mint például a Neun Weihenächte. Kétség kívül az album csúcspontját jelenti számomra, amiért érdemes lehet még elővenni az egész anyagot. Megfontolt építkezése és valóban pogány, mégis fennkölt témái, megoldásai igazán emlékezetessé teszik. Sajnos itt már ténylegesen megszakító jelleggel bír a rövid, de nem túl fontos szerepet betöltő Odan II, hogy aztán ismét baromi magasra kerüljön az a bizonyos léc az Alte Heiligkeit révén.
Egy kicsit kiszámíthatóan, sablonosan indul a Wolfsstunde, ami sokadik lemeznél már a tisztes iparosmunka érzetét kelti, azonban akad rajta néhány szerzemény, melyeket kár lenne kihagyni. Kellemes, zord, hagyományhű, de mégsem raw jellegű dalcsokor ez, amit 2022 minőségi kiadványai között kell számon tartani.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nahtrunart én is csípem, a Mysterium Tremendum nálam a favorit, de itt sem okozott csalódást. Havazás terén én is szomjazom a fehér tájat, szóval
Let it snow
Let it snow
Let it snow