On Thorns I Lay
Threnos

(Lifeforce Records • 2020)
boymester
2020. augusztus 14.
0
Pontszám
8.5

Évekkel, talán egy évtizeddel ezelőtt létezett a youtube videók közt egy érdekes egyveleg, ami a címe szerint a legjobb underground death/doom zenekarokat kívánta csokorba fogni. Nagyrészt a 90-es évek zenekarai töltötték ki és igazi egy-két demós, néhány lemezes, ritka anyagokkal foglalkozó összeállítás volt, aminek eltűnése az internetről bizony igazán sajnálatos veszteség. Gyakran folytatok kutatásokat az ilyen helyeken és biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az egyetlen, aki sok kedvencet szerzett a majd 40 perces, legalább félszáz csapatot felvonultató munkából. Még az elkészítése is igen komoly feladat lehetett. Itt találkoztam először az On Thorns I Lay nevével is, akik igazi death/doom ősemberként vannak jelen még ma is a színtéren annak ellenére is, hogy maga a színtér keveset foglalkozott velük. Pedig igazi túlélőkről van szó, akiknek néhány demóját, dalát igazán nagy becsben tartják szűkebb körökben (ezeket Paralysis, Phlebotomy néven adták még ki a 90-es évek elején), viszont az igazi áttörés mindig elérhetetlen álom maradt számukra. Próbálkoztak ők mindennel: az örök doomhoz csatoltak szimfonikus elemeket, operaénekesnőt, máskor pedig egy kis folkot, epikusságot. Ezen a tendencián nem fog változtatni a frissen megjelent Threnos sem, ami ráadásul nem is nevezhető rossz anyagnak. Csupán idejét múlt, minősége ellenére is öregesnek ható dalcsokorról van szó.

A stílus a Threnos esetében egészen pontosan meghatározható: melodikus death/doom metal Paradise Lost, Anathema, My Dying Bride módra, Dan Swanö segédletének köszönhetően első osztályú megszólalással. Ha ez valakinek minden igényt kielégít még most is, akkor egyértelmű vétel számára az On Thorns I Lay kiadványa, hiszen ezt mind megkapja bármiféle kompromisszum nélkül. A varázs azonban, az egykor izgalmas demós banda fénykora, a lehetőség már tényleg csak a múltat elválasztó kerítésen át integet felénk. Az egykori csapatból csupán Christos Dragamestianos és Stefanos Kintzoglou maradt meg számunkra, akik mintegy holtig tartó hivatástudattal tartják éleben a nevet és a dalírás is hozzájuk kapcsolódik Christos szállítja a zenét, Stefanos pedig a mély, depresszív hörgésért felelős. A női vonal néhány suttogást, narrációt leszámítva eltűnt, a kórusok és egyéb megoldások szép lassan kikoptak a végeredményből. Jelenünk On Thorns I Lay zenekarát leginkább a súlyos, fogósra írt riffek és a melodikus ködben úszó gitárok teszik ínyencfalattá, valamint az időnként még fel-felbukkanó hegedűjáték. Erre tökéletes példát nyújt a The Song Of Sirens, amelynek témái kalapácsként csapnak le ránk, de kifejezetten északias ízzel. Ez jónak nevezhető, de valójában megöli az egyéniség kialakulásának szikráit is.

A jóval érzelmesebb Ouranio Deos visszacsempész valamennyit az egykor markánsabban jelen lévő görögös hangulatból, hogy aztán a Cosmic Silence hátán visszatérjünk a sablonokhoz. A balkáni anyagoknak is megvan a maguk tragédiája, dallamvilága, amit kár lenne hagyni teljesen elveszni. A Threnos ezeket nyomokban, dalok egyes részeiben hozza szépen, máskor pedig kifejezetten svéd hangulatot áraszt, amitől eléggé kettősnek tűnik a végeredmény. Szerencsére a fájdalommal átitatott Erynies nyújt nekünk ebből a számunkra is ismerős melankóliából, de a kettősség itt sem marad el, hiszen az egyébként egész jóra sikerült szinti szóló már valami északi heavy/doom horda dalában is szerepelhetne. A rendkívül erős riffekkel dolgozó, viszonylag rövid Misos sem kivétel: történik egy enyhe próbálkozás az opera felélesztésére a háttérben, a hegedű húrjait az Olümposz teteje felől fújó szél rezegteti, a riffek viszont egyértelműen a a svéd death metalt idézik. Ha ez a kombináció tudatosabb és kontrasztosabb lenne, még jót is tenne a végeredménynek, így azonban csak kellemes dalok sorát szüli. Ilyen például a folytatásban érkező, néhány tördeléssel megtoldott, de alapvetően lassú és hosszú címadó tétel, amely az egyik legemlékezetesebb is az albumon, valamint a záró Odysseia, ami azért a közel 10 perces játékidőt már nem tudja olyan magabiztossággal igazolni…

A hangzás tehát profi, a külsőségek rendben vannak, hallgatáskor egészségeseket lehet bólintani, nekem mégis a nevüket meghallva továbbra is egy sejtelmes zöld borító jut eszembe róluk (Orama, 1997), ami a legegyedibb munkájukat takarta annak idején. De ahogy írtam, ez már nem az a zenekar, csupán egy megbízható iparos állhatatosságának újabb gyümölcse…