Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek felcsillan a szeme egy olyan zenekari promós szöveg esetében, ami volt Moonsorrow, Barren Earth tagokkal és nemzetközi összefogással hirdeti magát. Az viszont már gyanús lehetett volna, hogy három nagylemeznél járnak és még nem hallottam róluk. Ilyen zenekar tehát a Pöhjast, akik folk/doom/black zenei egyvelegként hivatkoznak magukra, de valójában úgy kell ezeket az elemeket keresgetni náluk, ahogy az említett nagyzenekari kapcsolatokat. A csapat tagjai tényleg megfordultak itt-ott, leginkább megszámlálhatatlan mennyiségű, azóta zátonyra futott projektben, egyikük pedig élőben segíthette néhányszor Moonsorrow brigádját is. Itt azonban véget ér a történet. Az immár harmadikként érkező Downfall azonban nagyon is valóságos, mert szinte képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a borzalmas megoldásokat, amiket időnként elkövettek rajt.
A mindössze 31 perces, egyébként mutatós külsőbe csomagolt lemezen egy lassabb tételekből álló pogány/folk metal egyveleget kapunk, 90%-ban tiszta énekkel és kórusokkal. Érdekesség: ezt a borítófestményt alig két éve a Construct Of Lethe nevű death metal zenekar már eldurrantotta Exiler című lemezén…
Azok, akik kevésbé bírják a károgást, biztosan örvendenek ennek a hírnek, de jelen pillanatban nem feltétlenül érezhetjük magunkat a nyertes oldalon. Furcsa kettősség lengi körül ugyanis a Downfall lemezt: hol igazán mesteri, északias hangulatba futunk bele a dallamos gitároknak, már-már ötletesnek nevezhető témáknak köszönhetően, máskor pedig fülsértő énekhangoknak, ezerszer lejáratott sablonoknak lehetünk tanúi. A zene szintén képes érdekes dolgokat produkálni: a tiszta, sokszor pátosszal teli részek időnként az útkeresés tüneteit mutatják. Az egész anyagról pedig összességében az jutott eszembe, hogy itt valaki nem fejezte be tökéletesen a munkáját. Nagyon jól szemlélteti ezt az is, hogy a vokál néha a háttérbe szorul, máskor pedig a zene elé kerül, különösebb indok nélkül.
Fussunk azért végig gyorsan a tételeken, hogy a „dalról dalra” kritikák kritikusai kiakadhassanak és forgathassák a szemüket.
Kezdésnek itt az Ophelia, korrekt témákkal, sok hohohóval és óaóóóval, néhol pontatlan énekkel, a többi daltól eltérően francia nyelven. Nehéz ezt megérteni, mivel Eric Syre kifejezetten jó hanggal van megáldva, a csúszások mellett is egyedi, kellemes hangfekvése van, ami leginkább az epikus doom irányába tereli a dolgokat, ráadásul a dallamok sem sikerültek rosszul. A kórusokkal összefűződve olyan csapatok ugrottak be, mint Lamented Souls, Fall Of The Idols, korai Ereb Altor és természetesen a Bathory. A The Abbey In The Oakwood még inkább a végzet irányába tendál, itt egyik nagy kedvencem, a Mirror Of Deception ugrott be a dallamok következtében, bár ők nem lettek volna képesek egy újabb óaóóó-zós refrénnel elcsúfítani a végeredményt. A The Garden Of Earthly Delights már bőven hozza az útkeresést, amiről korábban papoltam. Heavy metal lüktetésbe váltunk, amitől az ének jócskán elmaradva hallható, de a billentyűk is inkább maradnak a lassabb témáknál. Vannak dalok, ahol ez működőképes, ez biztosan nem az. Menet közben, különösebb ok nélkül jön a tempóváltás, ami olyan, mintha más dalba váltanánk át, az idegesítő utolsó perc pedig végleg eltemeti a próbálkozást. A Finis (The End Of All Things) című dalnál vette a kezébe valamelyik srác a készülő lemez borítóját, vagy promós levelét, amin meglepődve találkozott a black metal jelzővel, így kénytelenek voltak két óáááóóó közé beszúrni egy kis károgást, morgást is. A dal egyes részeinél úgy merevednek meg a hangok, hogy szinte látom magam előtt, ahogy a zenészek egy hangot pengetve egymásra néznek kérdőn: mi is jön ezután? Ezt szívesen belinkeltem volna nektek, ha meglett volna külön. Csak azért, hogy ha Magyarország kormánya egyszeri nagyobb összeggel támogatja önzetlen tevékenységünket, akkor ne legyen sok irigyünk… Helyette elégedjetek meg a The Course Of Empire (Destruction) című produktummal, ami a minden igényt kielégítő újabb óóóóóózással kényszeríti térdre a hallgatóságot.
A nyúlfaroknyi album végére aztán megint sikerült összehozni valamit: a Souls On The Banks Of Acheron lüktetése, majdnem kellemes refrénje azért felcsillantja a reményt, hogy négy-öt nagylemez múlva kapunk egy izgalmas Põhjast anyagot. Sajnos a Downfall erényei kimerülnek az első két dal sablonos, néhol amatőr bájjal felszerelt perceiben és ebben a valamivel komolyabban vehető záró dalban. Ha mindezt egy debütáláson hozták volna össze fiatal arcok, akkor biztosan megdobnám őket egy bíztató hetessel, de ilyen formában ez csak egy jóindulatú hatos, amit csak azért kapnak, mert manapság már nagyon vágyom egy valamire való, északi ízzel fűszerezett pogány karneválra (nem a sörözős, bulizós fajtából). A nagyvonalúságot ezen felül azért sem érdemlik meg, mert érezhetően sokkal több van ebben a projektben, mint amivel néha előrukkolnak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
