Tény, hogy még kisfiúként örültem a fityegőmnek a homokozóban és a menő uzsidobozom korosztályom általi véleménynyilvánítása aranyozta be a napjaimat a 90-es évek első felében, ma már teljesen más szemmel tudok tekinteni erre az időszakra. Visszamenőleg kezdtem el felfedezni a zenei sokrétűségét, akárcsak a korábbi évtizedeknek és itt akadtam rá az egyik legbensőségesebb, ugyanakkor legkeményebb diónak bizonyuló műfajra: a funeral doom metalra. Máig ezt tekintem a műfaj aranykorának, bár még napjainkban is akadnak igazán jelentős kiadványok, sőt, több irányba fejlődő fiatal hajtások ezt a vonulatot illetően. Az újdonságok mellett valahogy mégis vissza-vissza kanyarodok a Skepticism, Esoteric, Evoken szentháromsághoz, de előkerülnek más finomságok is. A ténylegesen funeral doomnak tekinthető kiadványok sorát megindító Thergothon sajnos gyászos véget ért és csak az első lépést tette meg egy új irányba, de nem ők voltak az egyetlen zenekar, akiket maga alá temetett az évtized komolyabb megértés nélkül (a finnek egyetlen demója és posztumusz nagylemeze természetesen kult státusznak örvend azóta), mert hasonlóan rövid élettel büszkélkedhet egy másik bűnös élvezet is, az Ysigim. Az a sivár, szívbe markoló és ugyanakkor megfoghatatlanságot sugárzó hangulat, ami ezeken az anyagokon látott napvilágot, már nagyon ritkán teszi tiszteletét még saját műfaján belül is, de szerencsére mindig akadnak hűséges rajongók, akik kézbe veszik az ásót és lapátot, vagy inkább gitárt és mikrofont, hogy a szertartásnak soha ne lehessen vége…
Itt jön képbe a finn (mi más?) Profetus zenekar, akiknek különösebb ambícióik azon kívül, hogy a fent emlegetett zenekarok imádatának áldozzanak és kövessék a kijelölt utat nem igazán akadnak. Ami jelen esetben nem is baj, hiszen a 2006-ban alakult csapat szerintem elkészítette pályafutása eddigi leghatásosabb kiadványát The Sadness Of Time Passing címmel. Kimérten adagolják a Thergothon féle belső szorongásokat, magatehetetlenséget, lebegtetnek minket a Skepticism felejthetetlen erejű billentyűinek megidézésével, a leglassabb részeknél pedig az Evoken fagyott, sivár világába kalauzolnak el az ízlésesen rezgő, mégis erőteljes gitárhangzásnak köszönhetően. Mindezt egy mutatós borító alá csomagolt 5 szerzemény keretében érik el, melyeknek játékideje természetesen 10 perctől negyed óráig terjed. Az album hivatalosan október 21-én fog megjelenni, de már teljes egészében meghallgatható. Élvezetéhez elengedhetetlen a funeral doom műfaj szeretete, nekem minden esetre valamelyest sikerült csillapítania a manapság újra erősödni látszó hiányérzetemet és szerencsére nem egy régi anyagot kellett elővennem helyette…
Nehéz és hosszú anyag ugyanakkor a The Sadness Of Time Passing, amiben a végtelenbe kiáltó riffeket és pokolból feltörő hörgést csak kevésszer tudják megtörni, valamelyest változatosabbá tenni. Ilyen alkalmakat szül az elvétve előkerülő, kellemes tiszta ének, valamint amikor az orgona hangok kicsivel nagyobb teret kapnak (Northern Crown kezdése például nagyon hangulatos). Kedvenccé végül a záró monstrum, a Tiarnia tudott válni, ahol minden korábbi erősséget megkapunk egyetlen tételben. Lassan beérő zenekarról van szó, annak ellenére, hogy néhány tagja ott bábáskodott minden idők egyik legsúlyosabb funeral doom anyagának megszületésénél is (Wormphlegm – Tomb Of The Ancient King)
Ha jól esne már egy korrekt funeral doom anyag, akkor mindenképp tudom ajánlani a Profetus kiadványát, de ahogy őszbe fordulunk, egyre jobban várok valami igazán ütőset ettől az évtől…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
