Shylmagoghnar
Convergence

(Napalm Records • 2023)
Necron
2023. november 3.
1
Pontszám
10

A nem túlzottan könnyen megjegyezhető és kimondható nevű atmoszferikus black metalt játszó Shylmagoghnar mögött a dél-holland származású multi-instrumentalista Nimblkorg áll, ki saját otthon berendezett stúdiójában alkotja dalait.  A szólómunkát rejtő szokatlan névválasztás, a zenéhez hasonlóan sem éppen hétköznapi megközelítésen alapszik. Így ha netán valaki eddig eredménytelenül járt abban, hogy kiderítse mit is jelent a banda neve, akkor ne csüggedjen emiatt. Nimblkorg és középiskolás zenésztársa Skrige, egy olyan együttesnéven törték ifjonti elméjüket, mely tökéletesen leírja az általuk elképzelt muzsikát. Elsősorban nem evilági hangzásút akartak, mintsem, hogy felhasználják a létező angol szavakat. A muzsikusnak valahogy a „syllables” ugrott be. Mindezen felül olyat akartak, ami erőt is sugároz.  Így született meg végül a Shylmagoghnar. Nomen est Omen, nem csak a hangzása lett egyedülálló, hanem maga muzsika is.  A projekt debütáló Emergence (2014) lemeze óta szépen kiépített magának egy stabil rajongó tábort. (Ha azt vesszük, hogy a legnépszerűbb videó megosztó portálon ez az album közel négymilliós megtekintéssel büszkélkedik, akkor az már underground berkekben egy igen elismerésre méltó eredmény). Az alapvetően duót alkotó formációból a vokál többségéért és a szövegekért felelős Skrige a második, Transience (2018) címet viselő lemez után, személyes okok miatt kivált.  Noha, a két muzsikus közt a barátság nem szakadt meg, a közös zenei pályafutásuk véget ért. Így Nimblkorg maga folytatta alkotói tevékenységét. A hosszasra nyúlt alkotói tevékenység után végre idén november 10-én tért vissza harmadik nagylemezével, mely a Convergence címet kapta. A kiadvány, a megelőző lemezhez hasonlóan a Napalm Records égisze alatt jelenik meg, mely nehezebb és erősebb, mint korábban volt!

Alapvetően tovább is emeli a megelőző munkák zenei színvonalát. Ez egy műfaji határokon túlmutató felkavaró, érzelmes és mély zeni utazás, mely egyensúlyoz a sötétség és a szépség határán, az élet és hálál mezsgyéjén. Nimblkorg a legjobb példa arra, hogy ez igazi remekmű létrehozásához nem kell egy féltucatnyi muzsikust felvonultatni. Amíg a két megelőző lemez az időn, téren és az emberi léten át ívelő utazásra invitálta a hallgatót, addig a Convergence a halál befelé vezető útját jelöli (véleményem szerint a borító is ezt ábrázolhatja), melyen az embernek keresztül kell mennie, mielőtt tovább léphet. A dalszövegek pedig érzelmi, filozófiai és pszichedelikus úton tárják elénk a múlt pozitív és negatív eseményeit. Egyben az elengedés megtanulásának allegorikus jelentését is hordozzák. Olyan dolgokét, melyek visszatartanak minket attól, hogy tovább lepjünk és végül (remélhetőleg) elérjük a belső békét. Az új lemez eddig a legszemélyesebb alkotás, mivel ezt a művész néhai édesanyjának az emlékére ajánlja. 

A lemezt az instrumentális I Hear the Mountain Weep című nóta kezdi meg, mely a kiadványra felkerült tíz tétel leghosszabbika (a maga közel tizenegy perces játék idejével). A projektre jellemző a nagyívű instrumentális részek. A muzsikus ezzel azt szeretné elérni, hogy a ne teljes mértéken a szövegeken legyen a hangsúly. Aki már ismerte a megelőző két művet, annak ez a sajátosság nem idegen. Roppant nagy teret kap a szólógitár és a riff-központú megközelítés. A zenészre többek között olyan lemezek voltak hatással, mint az At the Heart of Winter (Immortal), vagy a Morningrise (Opeth) és nem utolsó sorban Chuck Schuldiner zenéje. Emellett a mai napig nagy videó játék rajongó és ezen produkciók zenéit is igen kedveli. Nos, ezek mind otthagyták a kezüket a muzsikán. Ténylegesen érezhető a komplex dalszerkezeteken és a hangsúlyos, már-már drámai témaváltásokon. A Follow the River folytatja a megkezdett sort, melyhez a fentei videó is készül. A korábbi munkákhoz képest úgy érzem, hogy most nagyobb teret engedett Nimblkorg az atmoszferikusabb aláfestéseknek -betéteknek. A dallamosság is sokkal fajsúlyosabban van jelen. Ebben a tételben egy kis barokkos metal mellett a hangulatos akusztikus gitár és billentyűtémák is gazdagítják a repertoárt. A Threshold egy igen derűs hangvételű darab. A muzsikus itt nem csak azt bizonyítja, hogy hibátlanul alkot és kezeli egymaga az összes hangszert, de az ének tekintetében is kegyetlenül odatette magát. Ennyire még egy lemezen sem szólal meg színesen a vokál paletta.  Strata szinten nem enged ebből a hangulatból. Szinte rockos lazasággal robban be a dal, ami már power matalos magasságokban torkollik, de mindez az extreme metal keménységébe ágyazva. A muzsikus a bőgő terén sem vall szégyent. Egyik kedvence basszusgitárosa Steve DiGiorgio, ami azért elég ígéretes. Itt azért nincs annyira előtérbe a bőgő, de kapunk például egy kis basszus tappinget is!

Gardens of the Erased elég furcsán indul. Valahogy a régi C64-es játékok zenéit idézőik a szinti-betétek. (Alapvetően ez sem áll távol a művésztől, hiszen fiatalkorában nagy kedvelője volt erre a masinériára írt játékoknak. Én tagadhatatlanul ezt érzem benne). A közel öt perces instrumentális tétel az egyik kedvencem lett a lemezről. Abszolút a nyolcvanas évek hangulatát idézi – nekem még olyan zenék is beugrottak a C64-es játékok zenéje mellett, mint pl. az Alphaville.  Erre a hangulatra viszont a soron következő Egregore keményen odapirít az erősen black metalos marconasággal. Olyan, mint ha éppen egy nyári vihar készülne lecsapni a derült égből! Még ott a derűs napfény, de a kemény, sötét felhők már beborították az eget. Itt érződik az Immortal és a korai Dimmu Borgir hatás is. A zenész elképesztően jól bánik a melódiák és a karakteres témaváltások kovácsolásával. Tényleg ezektől válik ez a projekt ennyire izgalmassá és maradandóvá.  A hetedikként az Infinion érdekes riffelésel köszön be és a szinti szőnyeggel együtt is kicsit baljóslatú tónusú. De egyben ott hordozza magában a világosság is! A komorságot a bakorros zongorafutam és emelkedett témaváltás oszlatja szét. Szinte már klasszikus zenei megoldások éteri emelkedettségébe repülünk a dallamvezetéssel és gyakori váltásokkal. Ha a teljes lemez instrumentális lenne, az sem zavarna, mert Nimblkorg mindent kihoz a dalaiból. A lemezcím adó nóta következik a repertoárban. A lehető legdögösebb extreme metál esszenciát csurgatja a zenész a hallójáratainkba. Mindent bevet, hogy eldobjuk az agyunkat a zenéjétől. Mindezt úgy valósítja meg, hogy a témák teljesen gördülékenyek. Semmi erőltetettség, oda nem illő flik-flak, giccs, elcsépelt, fárasztó megoldás sincs jelen a darabokban.  Chuck Schuldiner mondta, hogy az a jó, amikor áramlik a metál, hát ennek a művész teljes mértékben eleget tesz. Úgy gördülnek le a közel bőven a szerzemények, hogy észre sem vesszük, csak kapkodjuk a fejünket –„na, ez nem semmi rész volt”! The Sea „videojátékos” felvezetője laza akusztikus tételbe megy át és kiegészül egy kis furulyával és hegedűvel is. Ezek kellemes, folk metalos hangulatot adnak, laza szerkezettel. Igazán epikus és intim hangvételű része a lemeznek. A maga suttogó énekével, éteri megoldásaival az lemez egyik legegyedibb darabja. Az instrumentális Becoming zárja a korongot. Itt is visszaköszön egy kis nyolcvanas évekbeli íz.  Effektezett dobot, kiemelt szintetizátor betétet a melankolikus zongora vezeti ki. Ez utóbbi tökéletes levezetése a lemeznek. Hibátlan záróakkordok. Önmagában összefoglalják a kiadvány lényeget, a fény-sötétség- szépség- szomorúság kettősségét.

Shylmagoghnar tényleg magába sűrítette az elmúlt tíz év zeneszerzői tapasztalatit és nagy mértékben túl is fejlődte azokat. Az előző két korong is zseniálisra sikeredett, de a Convergence egy összetettebb és változatosabb és érettebb zenei koncepciót tudhat magáénak. Az meg, hogy az egészet Nimblkorg egymaga szerezte számomra szinte hihetetlen. Nem tudok semmi olyat mondani a lemezre, ami nem bűvölt volna el az elejétől a végéig. Ha azt mondom, hogy a promóanyag hallgatása közben, a második szám után megállítottam a felvételt, és azonnal megrendeltem a lemezt, akkor azt hiszem ezzel mindent elmondtam az új album lehengerlő hatásáról. Mind zenei, mind dalszerzői tekintetben kiváló produkció. Annak ellenére, hogy sok hatásból és stílusból méretkezik, végig kimért marad, és nem túl tol semmit. A hosszabb tételek ellenére a játékidő így is csak alig haladja meg az egy órát. Abszolút emészthető marad a lemez. Bár ki az, aki ne érezne egy ilyen alkotás után, hogy ismét elindítsa ez a korongot?

The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.