Trails Of Sorrow
Languish In Oblivion

boymester
2023. október 29.
0
Pontszám
8

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

Meglehetősen szegény 2023, ha a funeral doom műfaj szemszögéből tekintünk rá, pedig már erőteljesen itt az ősz, amikorra a legtöbb banda időzíteni szokta menetrendszerű búslakodó dalcsokrát. Az ínség idején a vidámságra ítéltetett ember mást nem tehet, egy kicsit időutazásra szánja magát, így találtam rá nem is olyan rég az olasz Trails Of Sorrow nevű  formáció bemutatkozó lemezére Languish In Oblivion címmel. Ugyan a banda hivatalosan még aktívnak mutatja magát néhány portálon, a közösségi oldalukon gyakorlatilag 8 éve nem tettek ki új bejegyzést, így bátran be merem őket mutatni egylemezes sorozatunkban. Ha esetleg még életre kel a projekt, amire nagyon kevés esély van, annak meg csak örülhetnek a stílus kedvelői. Igazán erőteljes bemutatkozást tettek le a semmiből érkezve, majd visszatérve az ismeretlenség homályába. A többes számra itt azért van szükség, mert a projekt nem a lassan szokásos egyemberes anyag, ezen bizony két fő is dolgozott. Név szerint Friedrich Restless Soul (kétlem, hogy valódi név lenne, azt nem lehetett kideríteni), aki a gitárokért, billentyűkért és a programozásért volt felelős (igen, a dob programozott, de ez nem okoz különösebb fennakadást), valamint Dying Poet Of Funeral Litanies (ez sem egy anyakönyvvezető barát név), akinek a dalszövegeket és az éneket köszönheti az a pár ember, aki valaha találkozott ezzel az anyaggal. 

Maga az album igen egyszerű, ténylegesen azt tartalmazza, amit ígér nekünk: bánatos, itt-ott a szépség felé is kacsintani képes, de többnyire a reménytelenségben és kilátástalanságban lubickoló temetési muzsikát, annak szokványos elemeiből és megoldásaiból építkezve. Mindez azonban roppant hangulatos és minőségi kivitelben, ami úgymond igazán ritka egy ilyen mélyen az ismertségi radar alatt mozgó kiadványtól. Rengeteg amatőr, kezdetleges produkcióval szoktam próbálkozni, hátha belefutok egy új tehetségbe, de az esetek nagy részében legjobb esetben is középszerű dalcsokorral találkozok. Sokan úgy gondolják, hogy a funeral doomhoz elég lassan játszani valamit, közben pedig ráfeküdni a billentyűkre, hogy azok maguktól sírjanak, pedig az atmoszféra megteremtése az egyik legkomolyabb feladat. Ahhoz nem elég a zenei tudás. A jó funeral doom esetében az a bizonyos plusz, a szükséges sötétség ugyanis nem a hangszerekből jön elő, hanem az előadó éjfekete kátrányban úszó lelkéből.

Ez a ragacsos, mérgező vegyület kell, hogy beszivárogjon a hangjegyek közé, mint ahogy a fogaskerekek közé a kenőolaj, vagy a sziklák repedéseibe csorog az esővíz. Ez utóbbi képes feldarabolni idővel a legkeményebb kőzetet is, az őszinte zene pedig hallgatóról hallgatóra megfertőzni mindenkit, akinek megvannak a megfelelő receptorai ezekhez az érzésekhez. A Trails Of Sorrow hiába nem a stúdiótechnológia csúcsteljesítménye, nem a slágerlisták várományosa, egyszerűen annak, aminek szánták, tökéletesen megfelel. Hallgatás közben nem kisebb nevek ugrottak be, mint a Skepticism, Thergothon, de a legközelebbi kapcsolat talán a Pantheisttel keresendő, akinek gótikus, túlvilági víziói itt is felütik a fejüket.

Ahogy írtam, az eszköztár tehát ismert és nem is túl széles, azonban a bejáratott megoldásokat nagyon jól használja fel a duó. A lassú, gyomorrontást okozó riffek mellett a vokál például sokféle arcát megmutatja. Akad itt a szokásos, mély hörgésen túl egy kevés, nem felejthetetlen, de a hangulathoz passzoló tiszta ének, károgás szerű kitörések, halk mormogások, kétségbeesést sugárzó narrációk. A hangulat megteremtéséért leginkább a billentyű felel, ami hol nagyívű háttérszőnyeget terít le a sír felé haladóknak, máskor pedig a lefelé pergő könnyek érzékenységét bemutató zongorafutamokkal kényeztet minket. 

Ha dúskálni akartok a földalatti élvezetekben és odakint amúgy is esik, akkor bátran vegyétek elő az olaszok máig egyetlen korongját, mert garantáltan felborzolják az idegszálaitokat. Egy kifejezetten méltatlanul mellőzött funeral doom lemezről van szó, amit érdemes felfedezni minden underground bájával együtt.

Hatebreed, Crowbar Hatebreed, Crowbar
június 17.
Agnostic Front Agnostic Front
június 18.
Wayfarer, Dreadnought Wayfarer, Dreadnought
június 19.
Lowland Fest 2024 Lowland Fest 2024
június 25.