A svéd Trespasser neve ismételten felütötte fejét a black metal színtéren és cseppet sem gond, ha a dömpingben velem együtt lemaradtatok róla. Mindig van idő pótolni, főleg, ha valamit érdemes. Első lemezük is igen érdekesre sikerült 2018-ban, mivel olyan témavilágot választottak maguknak, ami szerintem még a black metal undergroundban is különlegesnek mondható. A Чому не вишло? már a címében is kitűnt a svéd palettáról, hiszen orosz betűket látni egy északi fekete fém lemezen már önmagában furcsának hat. A 2017-ben indult, egyébként duóként működő (XVI – zene, Dräparn – vokál) horda ugyanis odáig van a történelemért, annak pedig egy egészen izgalmas szeletéért. Ez nem más, mint az első világháborúban kiteljesedő, de már az 1900-as évek elején meginduló szovjet forradalom és annak igencsak szövevényes, gyakorlatilag végletekig szerteágazó ideológiai rendszere. Különösen a rendkívül aktív, de rövid életet élt Nesztor Ivanovics Mahno az, akire inspirációként tekintenek. Az ukrán származású férfi nagy hatású forradalmár, hithű anarchista volt a maga idejében, mellette pedig a művészeteknek is hódolt (irodalmi alkotások és festmények is köthetők a nevéhez). Mahno egy teljes forradalmi mellékvágányt kalapált össze a jóval ismertebb bolsevikok mellett, bár mára az ő neve merült valamelyest a feledés homályába. Eszméinek alapját a teljes anarchia iránti vágy jelentette: minden hatalom ellen fel kell lépni, a hatóságokat szigorúan kell korlátozni és senki sem válhat kiváltságossá pusztán születése okán. Mindemellett elítélte a faji, vallási, nemi megkülönböztetések minden fajtáját, módját. Felfogása szerint az emberi lélek számít csak, nem annak hordozója, a lelkek pedig egyenrangúak. A Trespasser szenvedélyes beszédeinek, küzdelmeinek hevületét kívánja zenei formába önteni és teszi is mindezt igazán meggyőzően második nekifutásra is.
Állandó témák a politika, a világégés, a társadalmi különbségek és a harc, amit az ember a saját maga alkotott béklyó ellen kell, hogy folytasson akkor is, ha az az utolsó emberig tart. Hiába fordítható a friss kiadvány címe “Apokalipszis”-nek, ebben a kontextusban nem a bibliai vonatkozásokat kell keresnünk, hanem a totális forradalmat, ami végigsöpör a Földön és egy új világrendet teremt. A zene ennek megfelelően harcias, dühös és agresszív, de mindig annyi dallamot pumpál a lüktető fekete vénákba, hogy ne feledkezzünk meg a reményről, amit az emberiség számára a győzelem adhat. További érdekesség, hogy a dalszövegekben megjelennek a korai keresztény kultuszokból, költészetből vett részletek, melyek azonban pont a teljes győzelem reményével kecsegtető, de nagy eséllyel örökké tartó küzdelemre bíztatnak. A zenekar úgymond saját, nyers értelemzést sző ezek mellé a témák mellé. Szemléletmódjuknak jobb borítóképet sem találhattak volna (a lángoló harcok felett megjelenő fehér galamb elég egyértelmű), bár szépnek azért nem mondanám.
Zeneileg egyértelműen sokat fejlődött a banda, pedig már a debütálásra sem lehetett igazán panaszkodni. Alapoknak megmaradt a nyomokban death metalt tartalmazó második hullámos black metal, modern hangzással és kapaszkodókkal vegyítve. Jó arányban kapunk kézzelfogható riffeket és sötétebb tónusú harmóniákat, miközben könnyedén szét tudjuk válogatni akár fejben is a dalokat saját különbözőségeik miatt. A csúcspontokkal, tempókkal való játékosság célja éppannyira a hatásfokot szolgálja, mint a szórakoztatást, az együtt üvölthető részek pedig kétséget sem hagynak bennük affelől, hogy a dalok a szobában kuporgók számára készült, mert ezt közösen kell átélni. Az összesen 39 perces anyag talán nem egy hatalmas művészi megújulás, megkerülhetetlen kinyilatkoztatás, de valóban egészen különleges hangulatot tudnak teremteni ezzel az útvonallal. A lázadó lélek a rengeteg aprítás mellett mindig kap egy leheletnyi pátoszt, amit igazán érdemes volt black metal köntösbe öltöztetni, mert képes mondjuk egy punkos anarchista őrjöngés mellé egy spirituális töltetet, emberi életeken túlmutató esszenciát adni ennek a témának.
Szórakoztató és tartalmas lemez az Αποκάλυψισ, ami nem akar semmilyen dogmát lenyomni a torkunkon, nem tör igazán pálcát senki felett, csupán az átlagember dühét próbálja meg kiereszteni saját szelepén keresztül. A produkciójuk lüktető, élettel telinek mondható egy rideg black metal koronghoz képest, de a kollektív emberi értékek, a közös sors bemutatása bőven táplálni tudja a misztikumot is a dalokban. Tegyetek vele egy próbát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
