Henry Fuseli Rémálom című klasszikkus festményét idézte meg számomra az olasz Umbilicus Necis zenekar, amikor kezembe fogtam bemutatkozó lemezüket és megpillantottam a lehetetlen pózban fekvő nőt, aki felett egy sötét entitás vette át a hatalmat. A rémálmok, a misztikumokkal körülvett lidércnyomás egy létező jelenség azomban, ami több embert érint, mint ahányat gondolnánk. Hátterében az alvási fázisban felmerülő légszomj, izomelégtelenség állhat, melynek megjelenése nem függ semmilyen egészségügyi tényezőtől, legalábbis jelenlegi tudásunk szerint. Sok az ismeretlen az egyenletben, akárcsak az álmokkal és magával az agy funkcióival, működésével kapcsolatban. Nem véletlen a zenekar részéről a képválasztás, még ha ők nem is az álmokkal foglalkoznak. A több formációban is együtt zenélő duó, Asdraeth (Annata Nera, Devoted Madness) és Spread (Annata Nera, Infernal Angels, Eyelessight) ugyanis direkt azért hozta létre közös projektjét, hogy belső világukkal foglalkozhassanak, személyes élményeket tárjanak a világ elé. Nem is vitték túlzásba a kiadást, mivel melankolikus, depresszív black metaljuk összesen 150 példányban vált elérhetővé, persze meghallgatható digitális formában is a Kryrart Recordsnak köszönhetően.
A srácok semmiképp nem vicceltek a belső utazást illetően, mert képtelen vagyok elképzelni a Confine Astratto hallgatását pusztán háttérzeneként. Ha nincs ott a figyelmünk teljes egészében, akkor a hangok szétcsúsznak, eltűnnek a semmiben: így elmondhatjuk, hogy igazán hozzánk szól az anyag. Ehhez már hozzá tartozik az általam legtöbbször feleslegesnek, hatásvadásznak titulált intro is, amit itt Prima Luce címmel kapunk meg. Akusztikus gitár, esőhangok… Ugye, milyen újdonság? Persze, hogy sablonos, de ha van lemez, ahova illik, az pont az olaszok kiadványa. Andalít, magához hív a hideg, esős éjszakából egy tábortűz közelébe, hogy ott elkezdhessenek mesélni szenvedésről, bánatról, vérről. Menekülni nincs esélyünk semmilyen irányba, ha részesedni akarunk a melegből, minden történetet végig kell hallgatnunk. Ez a tulajdonsága az anyagnak nem lesz mindenki számára vonzó, de ha el tudjuk fogadni a közlés szándékát és mikéntjét, akkor magunk is megélhetjük ezeket a zaklatott érzéseket a zenei aláfestésnek és a rideg, elidegenítő károgásnak hála. Mindent meg is mutatnak nekünk a nyitó Gelido Solipsismo című dalban, ami azonnal a kedvencemmé is vált. Hatalmas darálássá válik a doboknak köszönhetően, amihez émelyítő tiszta gitárhangokat is adagolnak finom harmóniák mellett. A nyers, agresszív hangok masszává egyesülve andalítanak el, mígnem a dal maga is akusztikussá alakul. Megmondom őszintén, hogy a jóval hosszabb, majd 12 perces címadó ugyanezekkel az eszközökkel már elég unalmassá vált, viszont a rövidebb (6 perc környéke) tételek mind ugyanígy funkcionáltak. Kivételnek a záró monstrumot, az Invernit mondanám, mivel több részből tevődik össze és végig változatos tud maradni.
Nem különösebben innovatív az olasz srácok lemeze, mégis szívesen pörgettem végig többször is ebben a dömpingben. Egyértelműen átjön rajt a közlési szándék, aminek módjára a black metalt választották és érzelmek terén sem vallanak szégyent. Ha kedvelitek a személyesebb hangvételű, mégis zsigeri fekete muzsikát, mindenképp adjatok egy esélyt ennek a produkciónak!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
